Elfelejtettem megemlíteni, hogy vasárnap kiderült van még egy öcsém. Babakal-nak hívják és 11 éves. Péntek óta látom a házban, de mivel nem vagyok otthon túl sokat, így nem vettem észre, hogy velünk lakik. Vasárnap az ebédkészítéskor beszélgettünk keveset Amival, és akkor derült ki, hogy pénteken jött haza vakációra, mivel valamilyen bentlakásos iskolába jár. Így a vakáció kezdetével haza költözött. Rajta kívül még egy fővel bővült a család, egy cseléddel vagy egy segítővel. Fatou-nak hívják, a szembe szomszédban lakik. Öt is észrevettem már egy pár napja, mivel szorgosan tevékenykedik a házban: mos, mosogat, takarít, kicsi Bernardóra vigyáz.
Hétfőn délelőtt Halima (könyvelő)-tól megszereztem a szervezet dolgozóinak az email címét, mivel azt vettem észre, hogy mindenki nagyon szorgosan püföli a számítógépet, az internetet. Így arra gondoltam, hogy nem hagyom, hogy megismétlődjön a múlt heti kudarcos első angol órám. Nevezetesen az történt, hogy senki se volt a közelben, vagy haza mentek már, vagy dolgoztak valahol máshol vagy éppen egy nagyon fontos munkát végeztek. Szóval mindenkinek írtam délelőtt egy emailt, hogy minden hétfőn és szerdán angol órát tartok és kedden meg csütörtökön informatikát (Office). És, hogy várom őket szeretettel a ma délutáni első órára.
Ebéd után, Lamine-al, a szervezet vezetőjével tartottunk egy megbeszélést a tevékenységeinkről, a szerepeinkről, stb. Mindenki itt volt. Cristina nem értett semmit az egészből, és mivel úgy tűnt, hogy abból se fog semmit se érteni, amit Bouba éppen magyaráz neki, így el mondtam neki én is még egyszer, lassan. Úgy tűnt, hogy felfogta. Azt is mondtam neki, hogy nem kellene eltávolodni a csoporttól, tehát, ha együtt megyünk valahova, akkor jöjjön velünk, nincs semmi bajunk vele, eddig is türelmesen meghallgattuk és oda figyeltünk rá. Sophie és Alberto elmentek valami kellékekért, játékokért az egyházhoz, amit még az előző önkéntesek gyűjtöttek össze. A 17:30as kezdésű angol órám, végül nagy nehezen 18:10kor elkezdődött. 4-en jöttek, plusz az iskola igazgatója, aki nagyon jól beszél angolul és a többiek helyett is szerette hallatni a hangját. (Majd megkérem, hogy ne jöjjön többet, vagy legyen egy külön óra a haladóknak, VAGY ha jön akkor segítsen, tolmácsoljon.) Az első órát arra akartam szánni, h beszélgessünk, egy kevés bemutatkozás, így az alapvető bemutatkozási dolgokat tanultuk meg. Haza érve elégé fáradt voltam, úgy volt, hogy a többiekkel sörözünk egyet , de megint itt volt Ami barátja, család barátja, akinek nem tudom a nevét. Nagyon nyomulós típus (bár errefelé minden férfi olyan), vacsora után ki hívott, hogy teázzak, beszélgessek velük. Így hát lemondtam a sörözést a többiekkel és kimentem az udvarra beszélgetni velük. Mindenki itthon volt. Ami a pici Bernardot szoptatta (7 hónapos a gyerek), igazából Papa is még mindig szopna, ő már lassan 3 éves.
Furcsa rendszeresség van a természetben. Általában esős este után, következő este rengeteg szálló izé kerül elő. Nagyon gusztustalanok. Nagy szárnyuk van, lepke szerűek, de elhagyják azt, és utána a földön másznak, úgy néznek ki mint valami lárvák. Már hozzá szoktunk, ilyenkor sötétségben ülünk itthon, vagy a szúnyog háló alá bújok az ágyamban. De a gyíkok, amelyekből nagyon sok van, nagyon szeretik, így a bejárati ajtó feletti neoncső körül várják ezeket a szálló izékez, és megeszik őket. Úgy hogy a gyíkokat nagyon szeretjük!
Visszatérve a család barátjára. Már első alkalommal, amikor találkoztam vele –aznap amikor beköltöztünk- elkezdett „udvarolni” a maga módján. Bár reménykedtem, hogy pici hazugságaimmal sikerült eloltani a tüzet, úgy tűnik itt semmit sem érnek a szavak. Szóval most is ott folytattuk a beszélgetést, hogy ő fehér feleséget szeretne magának, mindenképpen. Mesélt a családjáról. Van egy nővére Belgiumban meg egy öccse Spanyolországban. Miután picit kiveséztük az ő utazási nehézségeiket európába, elmesélte, hogy az öccse Bukarestbe akart menni, de a reptéren 2-3 napos meghurcoltatás után vissza kellett jöjjön Szenegálba. Utána összejött neki a dolog és végül Spanyolországba ment. Azt mesélte, hogy ott nagyon sok románnal meg afrikaival találkozott. Meg hogy nehéz ott munkát találni már szinte bárkinek, de nagyon sok a román. Végül megállapította, hogy Romániában nagyobb a szegénység, mint Afrikában. Az egyenlet végül is hibátlan, akárhonnan is nézzük. Aztán mesélt még az üzletéről. De az mái napig nem derült még ki, hogy mi is ez a biznisz. Sokat jár Guinea-Bissouba, ami innen autóval egy órára van, u h remélem hamarosan eljutunk oda! Ja kifejtette a véleményét arról is, hogy milyen rossz az európaiaknak, mivel nincsen pénzük. Azaz itt mindenkinek kezében van a pénze, az összes vagyona, míg európában mindenkinek bank kártyája van, de pénze lényegében senkinek sincs. A gyerekek elaludtak, u h mikor Ami bevitte Bernardot én is elmentem lefeküdni.
Kedden elég korán ébredtem. Nagy felhő szakadás volt hajnalban, így felébredtem és nem is tudtam visszaaludni. Reggel az irodában Papalai-nak segítettünk egy projekt összefoglalót angolra fordítani, franciáról. Ezzel sikerült eltöltenünk az egész délelőttöt, Albertoval ketten csináltuk. Napközben sort kerítettem végre a „chips projekt” megvalósítására is. Így hát ebéd után Sophieval elmentünk a drága boltba, chipsért. 1500 CFA-ba került a chips. De mivel tudom, hogy nekünk fehéreknek mindent drágábban adnak, így elkezdtem alkudozni. Elég nyomós indokaim voltak. Mivel Dakarban a Pringles chips, a nagy dobozos 800 CFA-ba került, ezzel szemben ő vmi no name török import cuccot akart 1500ért adni nekünk. Elég hosszas alkudozásba keveredtünk. Végül azt mondta nekem, hogy olyan vagyok mint a szenegáli nők, nem is vagyok európai… Nem akart engedni az árból, így nem volt más választásom, mint az adott áron vásásrolni. De azt ígérte, hogy holnap felhívja a szállítóját és alkudozik majd az áron, mivel ígéretem szerint úgy heti 2-3szor is vettem volna chipset nála. Nézelődés közben megláttam, hogy van Duracell eleme, ami kellett a diktafonomba. Érdekes módon az elem olcsóbb volt az európai árhoz képest, míg a chips a háromszorosa. Így sikerült megalkudnom 2 elem+ chips = 2000 CFA-ban. És hogy visszatérek a napokban, hogy megtudjam mit beszélt a szállítóval.
Szerdán korán keltünk, 8:30-kor mindenki az irodában volt, mivel ekkorra beszéltük meg az indulást Sya projektjére. 9-kor végül el is indultunk, egy Mitsubishi kat-kat (terep járó)val mentünk messzire, mint kiderült. Észak-Nyugat Kolda régióban látogattunk meg több falut. Sya-nak van egy női egyesülete, és több projektet futtat. A lényeg, hogy nőket támogatja. Nem teljes még a kép e téren… Szóval voltunk egy pöll-ül beszélő falucskában először. Itt tolmácsot használt. Miután megérkeztünk, lassan megérkeztek a környékbeliek is. Látványosan külön ültek a férfiak a nőktől és a gyerekektől.
A projekt, ha jól értettem az, hogy Sya eljön ide, elmondja, hogy pénzügyi támogatást tud adni a helyieknek (Osztrák együttműködés, és nem hitel, ha jól értettem, de vannak kikötések). A pénzt például itt növény termresztésre adják, egy ún fonó nevezetű növényre, amelyet a cukor betegek fogyasztanak, és jó étel pótló is az éhezés ellen. Mindehhez a helyieknek egy szervezetet kell létrehozniuk, amelyhez elegendő pár dokumentum. Szükséges egy elnök, egy alelnök és egy pénzügyes/könyvelő. Mint kiderült pénzügyes csak nő „lehet”. Erre rá is kérdzetünk, hogy miért, amire a válasz egyszerűen az volt, hogy azért mert a nőkben bíznak meg, ők tudják kezelni a pénzt, a férfiak nem. Így egy másfélórás beszélgetés után fel is állt a helyiek szervezete, elvonultak kitölteni a papírokat. Mi addig Boubával sétáltunk egyet a házak körül. Hatalmas majomkenyérfák voltak a környéken.
Ez után tovább utaztunk, visszafelé egy másik háznál is megálltunk. Itt már beszéltek mandingóul, így a bevezető köszönéseket mi is megtartottuk mindenkivel. Itt utolért minket az egyik zivatar, u h bevonultak a házba a megbeszélésre.
Albertoval nagyon éhesek lettünk, így elkezdtünk enni. Végre „lelkiismeret-furdalás nélkül” ehettem a jó kis csabai kolbászt! Bouba is kért belőle, pedig tudtommal muzulmán. Figyelmeztettem, hogy ez disznó, nehogy aztán én égjek a pokolban helyette, de azt mondta, hogy nem gond, ő nem tartja magát ezekhez a dolgokhoz, u h végül ketten fogyasztottuk el a jó kis madárlátta kolbászomat. A helyiek, gyerekek elkezdtek gyűlni körülöttünk, szokás szerint, kezet fogtunk mindenkivel, köszöntünk, játszottunk egy keveset. Közben Sya végzett, így tovább indultunk. De nem túl messzire, itt is volt még egy találkozó. Itt egy hatalmas udvarban voltunk. Hatalams kiterjedt család élhet itt (talán több feleséges család). Az udvaron jobb és bal oldalt is 3-4 ház volt. Rengeteg gyerek, nő és férfi. Az elhelyzkedés ugyanaz volt, mint korábban, férfiak és nők külön. Sokáig beszéltek… Miközben a fölöttünk ágaskodó nagy fát figyeltük, mivel két galamb rendezkedett rajta. Nagyon meglepődtünk! Az első galamb amit afrikában látunk. Bouba mondta, hogy itt megeszik a galambot, és nem is olcsó egy galamb. Mesélte, hogy szinte még ma se érti az európai hozzáállást, mivel mikor ő megérkezett Olaszországba, az önkéntességére, akkor rengeteg galambot látott, gondolta, hogy sok ennivaló, és meglepődött, mikor megtudta, hogy nem esszük meg a galambot. Megértettem persze, de kb. csak annyit tudtam reagálni erre, hogy pontosan azért nem esszük meg oda haza a galambokat, amiért ők sem eszik meg a disznókat, amelyek az utcán lábatlankodnak mindenütt… Ennek a beszélgetésnek a végére már nagyon közel járt a fekete felhő, dörgött, villámlott, u h nagyon gyorsan leléptünk. Az autó hátuljában a szél minden homokot az arcunkba fújt, u h teljesen bebugyolálva utaztunk, majd 1 órát. De repesztettünk ám az ország úton. Ami nagyon széles ám. Jó minőségű. És persze alig van rajta forgalom. A falukban, amelyeken keresztül jöttünk, láttuk, hogy az út mentén van közvilágítás, de ezek itt napelemmel működnek, mindegyik napkollektoros volt. Ebben a régióban nagyon sok az osztrák adományozás, u h valószínűleg az Ő művük ez is. Nagyon fáradtan érkeztünk vissza Sédhioúba, az áramot is elvették ekkora, uh végül haza ment mindenki. Az úton haza felé felhívott Magroire, hogy Olivier befejezte a djembét! U h megbeszéltük, h este találkozunk, de mivel nem sokkal ez után elkezdett esni az eső így mindenki otthon maradt.
A projekt, ha jól értettem az, hogy Sya eljön ide, elmondja, hogy pénzügyi támogatást tud adni a helyieknek (Osztrák együttműködés, és nem hitel, ha jól értettem, de vannak kikötések). A pénzt például itt növény termresztésre adják, egy ún fonó nevezetű növényre, amelyet a cukor betegek fogyasztanak, és jó étel pótló is az éhezés ellen. Mindehhez a helyieknek egy szervezetet kell létrehozniuk, amelyhez elegendő pár dokumentum. Szükséges egy elnök, egy alelnök és egy pénzügyes/könyvelő. Mint kiderült pénzügyes csak nő „lehet”. Erre rá is kérdzetünk, hogy miért, amire a válasz egyszerűen az volt, hogy azért mert a nőkben bíznak meg, ők tudják kezelni a pénzt, a férfiak nem. Így egy másfélórás beszélgetés után fel is állt a helyiek szervezete, elvonultak kitölteni a papírokat. Mi addig Boubával sétáltunk egyet a házak körül. Hatalmas majomkenyérfák voltak a környéken.
Ez után tovább utaztunk, visszafelé egy másik háznál is megálltunk. Itt már beszéltek mandingóul, így a bevezető köszönéseket mi is megtartottuk mindenkivel. Itt utolért minket az egyik zivatar, u h bevonultak a házba a megbeszélésre.
Albertoval nagyon éhesek lettünk, így elkezdtünk enni. Végre „lelkiismeret-furdalás nélkül” ehettem a jó kis csabai kolbászt! Bouba is kért belőle, pedig tudtommal muzulmán. Figyelmeztettem, hogy ez disznó, nehogy aztán én égjek a pokolban helyette, de azt mondta, hogy nem gond, ő nem tartja magát ezekhez a dolgokhoz, u h végül ketten fogyasztottuk el a jó kis madárlátta kolbászomat. A helyiek, gyerekek elkezdtek gyűlni körülöttünk, szokás szerint, kezet fogtunk mindenkivel, köszöntünk, játszottunk egy keveset. Közben Sya végzett, így tovább indultunk. De nem túl messzire, itt is volt még egy találkozó. Itt egy hatalmas udvarban voltunk. Hatalams kiterjedt család élhet itt (talán több feleséges család). Az udvaron jobb és bal oldalt is 3-4 ház volt. Rengeteg gyerek, nő és férfi. Az elhelyzkedés ugyanaz volt, mint korábban, férfiak és nők külön. Sokáig beszéltek… Miközben a fölöttünk ágaskodó nagy fát figyeltük, mivel két galamb rendezkedett rajta. Nagyon meglepődtünk! Az első galamb amit afrikában látunk. Bouba mondta, hogy itt megeszik a galambot, és nem is olcsó egy galamb. Mesélte, hogy szinte még ma se érti az európai hozzáállást, mivel mikor ő megérkezett Olaszországba, az önkéntességére, akkor rengeteg galambot látott, gondolta, hogy sok ennivaló, és meglepődött, mikor megtudta, hogy nem esszük meg a galambot. Megértettem persze, de kb. csak annyit tudtam reagálni erre, hogy pontosan azért nem esszük meg oda haza a galambokat, amiért ők sem eszik meg a disznókat, amelyek az utcán lábatlankodnak mindenütt… Ennek a beszélgetésnek a végére már nagyon közel járt a fekete felhő, dörgött, villámlott, u h nagyon gyorsan leléptünk. Az autó hátuljában a szél minden homokot az arcunkba fújt, u h teljesen bebugyolálva utaztunk, majd 1 órát. De repesztettünk ám az ország úton. Ami nagyon széles ám. Jó minőségű. És persze alig van rajta forgalom. A falukban, amelyeken keresztül jöttünk, láttuk, hogy az út mentén van közvilágítás, de ezek itt napelemmel működnek, mindegyik napkollektoros volt. Ebben a régióban nagyon sok az osztrák adományozás, u h valószínűleg az Ő művük ez is. Nagyon fáradtan érkeztünk vissza Sédhioúba, az áramot is elvették ekkora, uh végül haza ment mindenki. Az úton haza felé felhívott Magroire, hogy Olivier befejezte a djembét! U h megbeszéltük, h este találkozunk, de mivel nem sokkal ez után elkezdett esni az eső így mindenki otthon maradt.
Csütörtök délután tartottam angol órát Magroire-nak. Először beszélgettünk, majd adtam neki egy kis olvasni valót angolul, mivel, mint kiderült, ismeri a nyelvtant, de nem használja, azaz nem alkalmazza a nyelvtant. Vacsora után találkoztunk a többiekkel megint a Macédoú kocsmában. Olivier elhozta a djembémet, u h játszottunk rajta. Előkerült sok gyerek is, akik rám köszöntek, a sötétben nem ismertem fel őket, de kiderült, hogy a srácok a kosárlabda edzésről ismernek (ahol voltam párszor, de mivel mindig akkor van, amikor az összes órám, így nem tudok többet menni, csak néha-néha). Fél egy körül haza mentünk. Sophie írt egy sms-t, hogy találkozott Christinával (ő ugyanis nem volt velünk, Albertoval meg Sophieval), miután elmentünk, látta Őt vagy 5 fiúval mászkálni.
Pénteken Sophie elutazott egy kézilabda versenyre Thiés-ba, Dakar mellé, így ketten maradtunk Albertoval az irodában. Délelőtt volt mandingó óránk, amire Christina is eljött. Az órán Chris kérte a tanárnőt, hogy énekeljünk, ami egy tök jó ötletnek is tűnt, mivel nagyon nem akartuk, hogy a tanárnő az abc tanítás folytatásába kezdjen, ugyanis azt tanultuk hétfőn. Érdekes módon vannak magánhangzóik és mássalhangzóik. Mássalhangzókból nincs Z és V betűjük, cserébe van egy furcsa n betűjük, amit romános kalapos- i-ként ejtenek ki. Így a nyomás hatására, felírta nekünk a táblára a szenegáli himnuszt, mandingóul, u h ezt tanultuk énekelni. Mint kiderült, péntek a muzulmánoknak a szent napjuk, Albertóékat pl. megkérte a család, hogy csak 2-re menjenek haza, mivel előtte imádkozni van a család a közeli mecsetben, és az ebéd is később készül el. Így elkísért engem a drága boltba, de pechünkre zárva volt, aztán rá jöttünk, h minden zárva van. Ritka látvány számunkra, mivel ezek még éjszaka is nyitva szoktak lenni, határozatlan ideig…. Ebéd után újra megpróbálkoztunk a chips-el, de sajnos nem jött össze, lehetetlen az alkudozás, így vettem még egy, utolsó (!) chipset és haza mentünk.
Szombat délelőttre azt beszéltük meg, hogy teszünk egy nagy sétát a városban, megismerni másik részeket is, amerre még nem jártunk. Így Albertoval találkoztam a főutcán. Miközben várakoztam, oda jött sok kislány és persze pénzt kértek. Előtte láttam őket a szembe boltban ácsorogni, nevetgélni. Így adtam nekik 200CFAt hogy vegyenek cukorkát. Nagyon örültek, vettek is, vissza is jöttek megmutatni a zacskónyi cukorkát, amit össze vásároltak a boltban. Egyébként sokszor kérnek tőlünk mindenfélét, például a nadrágot, a táskánkat, a telefonunkat, meg hasnonlókat, amit épp a kezünk ügyében látnak. (Telefon terén, a helyieknek 100szor jobb telójuk van mint nekem, u h biztosan, csak az ajándék a lényeg, amit nem restek kérni, ha nem kapják.) Visszamentünk Christináért a házba, aki a tegnap esti kalandjairól meg az elmúlt napok kalandjairól számolt be. Többek között arról is, hogy volt fürdeni a Casamance-ba egy pár napja és a víz nagyon jó, meg hogy a helyi zenészekkel ismerkedik, akik nagyon jó zenéket csinálnak, ő meg énekel… Utána a piac felé mentünk, de nagyon-nagyon felmelegedett az idő, így egy taxi-motorral gyorsan haza mentem. Ebéd után találkoztunk a Macédóuban, mind a hárman. Christina magával hozott egy rasztát is, azaz egy fekete raszta hajú emberkét. Akit Talibénak hívnak, és reggét játszik. Dakartól északra egy kis faluban/városban: Toubabdialaw nevű településen. Van egy együttese is. Azért jött ide, hogy koncertezzen, de valamiért nem jött össze a program, így hétfőn utazik vissza, majd másnap odaadja nekem a zenéjét. Mivel épp a rádió felé tartottam így elkísért minket oda. A rádióban kiderült, hogy ismerik és a zenéjét is, majd mondta Paco (a műsor szerkesztő/mindenes srác), hogy este lesz egy koncert a CEDEPS-ben (Ifjúsági ház féle). A rádióban felvettünk pár bejelentkezést, Talibe kitalált nekem egy nevet, meg megmutattam pár zenét, hogy mi lesz az amit majd játszani fogok. Nagyon tetszett a főszerkesztőnek a dolog. Rádió után haza mentem, majd este Albertóékhoz, onnan pedig Talibe-hez meg a basszus gitárosához, Vieux-hoz. Játszottak egy keveset majd elmentünk a koncertre. 500 CFA volt a belépő, de érdekes módon nagyon kevesen voltak bent az udvaron. a ház körül azonban sok fiatal ácsingózott hallgatták a zenét odakint, amely egyébként annyira hangos volt, hogy szerintem nálunk otthon is hallatszott… Nem nagyon testzett nekünk, így úgy döntöttnk megnézzük a másik diszkót, amiről az elöző önkéntesek meséltek, de már meszsiről hallottam, hogy ez nem fog tetszeni nekünk, így nem is mentünk be, hanem vissza mentünk Vieux-hoz. Gitároztak, énekeltünk. Majd hajnal fél2 körül haza mentünk.
A vasárnapi események már elégé szorosan kötődnek a következő héthez így azt inkább majd azzal együtt írom le, azaz próbálom összefoglalni. Mivel az események nem önmagukért beszélnek, nehéz egyszerűen elmesélni….
folyt. köv. - képek is....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése