Félelem és reszketés Sédhiou-ban...

Íme! Megfélemlítőnk:  Le Kankouran!

A helyi rend fenntartó. Tényleg erősebb és hatékonyabb a rendőrségnél vagy a katonaságnál... A helyi viselkedési normákat nem lehet ám megszegni!

Hogy mi az igazság a "szörny" körül, azt hiszem az a múlt titka marad, a lényeg, hogy mi is rettegünk, sokszor futásnak eredünk vagy egymást agyon taposva bújunk egy bolt pultja mögé, térdünk reszket, hogy mitől azt hiszem soha nem fogom meg tudni, és ez benne a legborzasztóbb. Egyszerűen félünk tőle.

Néha eszembe jut, hogy fehér vagyok, és talán engem nem fog bántani, mivel ugye tudja, hogy más kultúrából jöttünk, de a pánik hatalma alatt, azt is elfelejtem, hogy milyen színű a bőröm és, h honnan jövök, csak futok mint a többi nő. Elbújunk, és leskelődünk, hogy elment-e már!?

Egyébként az okosak, a jól megmondók azt is mondták, hogy jobb futni és elbújni előle, mivel lehet hogy be van drogozva, így elégé kiszámíthatatlan.

De azt is mondták, hogy a Kankouran-nak joga van bemenni minden házba, ha be akar menni, tehát mindig ki kell nyitni neki a kaput, ha kopog (avagy őrjöng). Mivel ha nem nyitjuk ki a kaput neki, akkor bemászhat a kerítésen, sőt akár a tetőre is felmászhat.

Egyik feladata, hogy a helyi normát fenn tartsa, azaz a nők nem hagyhatják el a házat. Bizony több nőt is megütött már, sőt pár hete az a pletyka sepert végig a kerületünkben, hogy egy nőnek az arcát megvágta. Szóval félelmeink csak fokozódnak.


Egyik történet szerint az ősi vallás és a muzulmán vallás keveredésének a hagyatéka. Ugyanis a Kankouran az, aki a körülmetélést végzi el. Ehhez a házakban, ahol ezt várják több napon keresztül dobolnak, így jeleznek a Kanuran-nak, hogy hol várják.

Állítólag mindegyik Kankouran-nak van hivatalos irata arról, hogy Ő Kankouran. Hivatalosan be vannak jegyezve a városházán. (Majd utána nézünk, milyen formanyomtatványuk van erre, hátha Alberto is megpályázhatja ezt a munkát).

Ő felsége, a szörny pedig ilyen rongyos öltözékben mászkál, kurjant, sikít nagyokat és kardjával a kezében csapkod. Néha lehajol, olyankor a hódolói elébe fekszenek - nem értjük miért. Vagy van úgy, hogy egy furcsa, kvázi jóga pozíciót vesz fel, és ül, hosszas perceken keresztül mozdulatlanul...

Ugyanakkor nem csak egy ilyen szörnyeteg van, sok, sőt nagyon sok. Egyszer láttam 3 Kankourant is együtt. Alberto pedig látott már 5-öt is egyszerre.

Teliholdkor, azaz éjszaka, mikor jól lehet látni a sötétségben is még több kankouran szokott lenni. Nagyon sok feltételezésünk van arra, hogy miért, de szintén igazságot soha sem fogjuk megtudni.

Elvileg ismerek egy srácot, aki bolond óráiban Kankouran-nak öltözve rohangál a városban. Talán sikerül kifaggatnom...

Más legenda szerint, a Kankouran csak a rossz embereket támadja meg. Azok ellen harcol. A jókat nem bántja. A rosszakat pedig, azok akik gonoszsággal élnek szívükben, vagy gonosz varázslatot végeznek valaki más ellen, azokat kardjával akár meg is ölheti...

A gyerekek is reszketnek tőle. Bár minket gyerekkorunkban holmi padláson bujdosó mumusokkal ijesztgettek, itt a mumus hús-vér szörnyeteg. Az anyák ezért nagy előszeretettel alkalmazzák a Kankouran-os megfélemlítést a gyerekek felé, persze csak a kislányok ijednek meg tőle, a kisfiúk pedig már hamar elkezdik megtapasztalni a különbséget nővéreik és bátyáik között...

Christina exönkéntes társunk "gili-gili" szójátékát hagyta örökségül Sédhiou lakosságának, ami a csiklandozás hangutánzó szava... Ezt tovább pörgették itt páran, és így született meg a "kankouran gili-gili" szójáték, ami a legmorbidabb szóvicc, amit valaha hallottam :)))

folyt. köv...

5, 6, és Ziguinchor

Következő hét elégé unalmasan telt. Folytattuk a már megkezdett tevékenységeinket. Mandingó órák, rádiózás, angol tanítás, kézilabda edzések. Elégé sokat esett az eső is, és a tapasztalatokból elég könnyen kitanultuk, hogy ha villámlik, akkor elveszik az áramot. Napjában több órát áram nélkül voltunk. Az irodából is gyorsan haza iszkolt mindenki, ha esőre állt az idő, nehogy elázzunk, vagy roszabb: nehogy a fogságába essünk egy több órás zivatarnak…. így kedden, szerdán és csütörtökön az én óráim sorra el is maradtak. Bár valamiért az a benyomásom, hogy nem nagyon akarnak ők tanulni. Jól hangzik persze, hogy megtanítom őket angolra, de mindig van valami nyomós okuk arra, hogy ne jöjjenek el az órára. Nem tudom még mitévő legyek, vagy más tevékenységet keresek, vagy sokkal, de sokkal szigorúbban kell fellépnem a dolgozókkal szemben. Ez a vakációs nyári hangulat mindenkire hatással van itt, aztán a Ramadán is hamarosan elkezdődik.

Szerdán Papalai szólt, hogy a rendőrségre kell menjünk, mivel Dakarból szóltak nekik, hogy vegyenek minket „nyílvántartásba”, bármilyen eshetőségre, hogy tudják kik vagyunk, mit csinálunk, stb. Előbb az volt az ok, hogy megelőzzék illetve hatékonyan tudjanak majd eljárni az olyan esetben mint ami előző héten történt Christinával… Így hát Mandingó óra helyett átmentünk az út túloldalán található rendőrkapitány irodájába. A rendőrkapitány egy rövid hivatalos beszéd után kezdte leírni a helyzetet itt Casamance-ban, majd megemlítette két ember nevét, európai hangzású nevek voltak, és megkérdezte, hogy ismerjük-e őket. Mondta a nevüket, de egyikőnk sem ismerte. Majd elbúcsúztunk, és kifelé jövet meg is jegyeztük, hogy ez ugyan nem minket akart nyilvántartásba venni, mivel jó formán a nevünket se kérdezte meg, vagy írta fel, hanem valószínűleg azt a két illetőt keresik, akikről kérdezősködött.

Már nagyon szerettünk volna utazni, hiszen már 5 hete itt vagyunk és még nem sokat láttunk Sédhiou-n kívül. Napok óta a fizetésünket vártuk, de az késett. Legalább 1 hétbe telik amíg megérkezik bármilyen pénz utalás errefelé. És az sem egyszerű mert a szervezet bankja a szomszéd városban, Kolda-ban van, így bármilyen pénzügyi műveletért nekik át kell utazniuk oda.

Sophie már egy pár napja nem érezte jól magát, elég gyenge volt, meg sokat aludt. Mondogattuk neki, hogy egyen meg igyon sok vizet, de nem volt sok étvágya, sőt… Péntek reggel, a mandingó tanárnőre várva Sophie kiment az udvarra, majd mikor a tanárnő is megérkezett, mi is kimentünk. Láttam, hogy Sophie a padon fekszik, kezét keresztbe téve az arcán. Szóltam neki, hogy menjünk órára, de semmit sem reagált. Vártam még egy kicsit majd megint szóltam, akkor oda mentem hozzá, és újból szóltam, de semmit sem reagált. Elvettem a kezét az arcáról, de az úgy esett le mint egy darab rongy. Na akkor nagy lett az ijedelem. Pofoztuk, de semmit sem reagált. Alberto hozott vizet, azzal locsoltuk, és úgysem, semmi. Akkor már mindenki körülöttünk volt. Hadi mondta, hogy itt az autó, tegyük be és vigyük a kórházba. Így is tettünk. A kórháznál tolószékbe ültettük, úgy gurítottuk be a rendelőbe. Még ekkor sem tért magához. Lemérték a lázát, csináltak egy gyors malária tesztet, de negatív lett. Itt jó hűvös volt, majd csak ekkor, nyitotta ki a szemét, először. Majd átvitték egy másik rendelőbe, itt több féle vizsgálatot végezhettek rajta, mi addig kint vártunk. Hadi hozott valamit egy zacskóban amit az orvosnak adott. Majd azt mondták, hogy itt kell maradnia egy pár órát, mert perfuziót fog kapni. Így hát egy betegszobába vitték, kapott egy szurit a kezébe, meg egy fél liter „sós vizet”, amit fel kellett szívjon a vére, mivel valószínűleg teljesen kiszáradt, ez valami kánikula betegség lehetett… 3-4 óra után végre végeztek is, már teljesen jól érezte magát. Haza ment taxival pihenni.

Szombaton délelőtt szokás szerint kitakarítottam a szobámat, majd tévéztem a gyerekekkel. Nagyon aranyosak, mivel az elmúlt héten rájöttem, hogy közvetítik a Tour de France-t így azt néztem mindig ebéd után. Szombaton is bekapcsolták nekem a tévét és együtt néztük. Azóta Ami ha Albertóról beszélek vagy mondok valamit, mindig azt mondja, h Alberto Contador (talán a következő fiú gyermekét Albertónak fogja hívni  ;) ). Majd olvastam egész délután, míg megérkezett az unatkozó Alberto. Megnéztünk egy filmet, majd eszembejutott, hogy pár napja Babacar öcsém és Fatou cseléd leányzó említették, hogy valamelyik szomszédban van egy majom. Így hát elindultunk megkeresni. És valóban két-három házra tőlünk ott volt egy majom, kikötözve a fához. Írtó édes volt, bár nem mertem közel menni hozzá. Nem tudhattam, hogy barátságos vagy sem. Hamar előkerült egy fiú aki ölbe vette a majmot, az pedig elkezdett turkálni a hajában. Így én is felbátorodtam, és ölbe vettem. Nagyon édes volt. Mikor letettem a földre, akkor Alberto lábához ment és Alebrto lábszőrét vizsgálgatta.

Utána Sophiehoz mentünk, aki már teljesen jól volt és Magroire és Olivier új házához indult éppen. Az elmúlt 2 hétben nem volt tam-tam órám, mivel Olivier mindig nagyon fáradt volt, mivel egész nap a házon dolgoztak. De befejezték végül. Épp a beköltözés zajlott, így volt nagy rendetlenség meg sok ruha kupac mindenütt. A tetőn néztük meg a naplementét, majd haza vitt minket az idősebb báty autóval (övé a ház). 

Celine/Ndey meghívott minket, hogy vacsorázzunk náluk, mivel a kosárlabda csapat edzőit is ide várja. Hát átmentünk vacsorázni. Nem volt semmi különös, igazából meglepetésemre, mi külön ettünk a nappaliban, míg a többiek kint az udvaron egy tálca felett. Sokszor zavar ez a dolog, de rájöttünk már, hogy ez nekik a tisztelet, persze mi ettől kirekesztetteknek érezzük magunkat, de ők így tisztelik meg a vendégeket, pláne a fehéreket.

Vasárnap megnéztem a Tour de France végét. Közben a szomszédból néha benézett egy egy férfi, 5-10 percig néztük együtt a versenyt, majd elmentek. Nem tudom, hogy miattam jöttek vagy a Tour miatt. Keveset beszélgettünk, mivel nem nagyon tudnak franciául. Este rádióztunk, majd a Macédouban folytattuk. Olivier elhozta mind a két djembéjét, u h tudtunk ketten játszani rajta. De nagyon fáradt volt, így inkább nem kínoztam, mondtam neki, h menjen haza.

Következő héten (6.), hétfőn feltűnően üres volt az iroda. Délutánra csak Fatou, Bouba „húga” (Az összes macsakakörömmel jelzett családi kapcsolat, az afrikai családi kapcsolatot jelenti!) jött az irodába. Ő együtt lakik Halimával és Sya-val. És azt mondta, hogy angolul akar tanulni. Így hát el is készültem a következő órám anyagával, de Halima eltűnt, haza ment… És a többi dolgozó is eltűnt. Így ketten maradtunk végül együtt sétáltunk haza. Az úton angolul beszélgettünk, ennyi lett végül az angol órámból. De elmesélte, hogy van egy barátja Ziguinchor-ban, skype-on szoktak beszélni, de most féltékeny, mivel a barátjának van két másik barátnője. Elég értetlenkedve néztem, hogy az meg hogy lehet, de mondta, hogy ez így van, mivel neki is van egy másik barátja Dakarban, stb… És, hogy itt valóban lehet 2-3 barátja vagy barátnője az embernek, nem kell titkolózni sem. Nagyon elképedtem ezen a nyíltságon, de ez tényleg igaz errefelé, nem lepődtem meg, de valahol azt hittem, hogy ez nem ennyire nyílt titok, mármint, hogy több szeretőt tartani.

Kedden délelőtt a rádióba menet vettem pár banánt, így odaérve megkínáltam Pacot is, aki elfogadta majd eltűnt. Egy idő után visszajött és hozott nekem Colát. Délután végre sikerült Skypeolni az otthoniakkal. Este pedig Sophiehoz mentünk, mivel oda lett megbeszélve egy találkozó Charlotte-al. Charlotte a francia nő, aki 2 évre jött dolgozni a polgármesteri hivatalba. Nantes-i, így a kiejtését elégé értettem, szinte mindent, amit mondott megértettem, persze válaszolni nem nagyon tudtam még. De az mindjárt lejött a beszélgetésből, hogy épp kezd tele lenni a hócipője az ittléttel. Egy hónapja van itt (mi ekkor már másfél hónapja), sokat beszél és rengeteget dolgozik, nagyon sok projektet futtat vagy akar futtatni, ezt még nem tudni. Bár egy kicsi leterhelő volt a sok csacsogása szerencsére rövid idő alatt minket is érdeklő témára tértünk, vagyis a helyi szervezetekre és tevékenységekre. Így úgy tűnt, hogy Charlotte lesz a megfelelő összekötő ember a számunkra, hogy jobban feltérképezzük a helyi szervezeteket és a tevékenységeket. Meg is beszéltük, hogy körbe kérdez egy-két helyen, ahol szívesen fogadnak önkénteseket illetve szükség van önkéntesre.  Végül elment egy belga önkéntes lányhoz vacsorázni, akik egy projekten vannak itt egy pár napot. Este vacsora után felhívott Alberto, hogy van-e kedvem elmenni másnap Papalai-al  a „fonyó” ünnepére, mivel ő nem tud, Sophie pedig nem akar menni. Így megbeszéltük, hogy reggel 9kor indulunk az irodából.

Másnap reggel pontban 9kor az irodában türelmetlenkedtem. Ez eltartott majd fél11ig mert a szervezet motorja nem érkezett még vissza. Motorral  mentünk, a kb 20km-re lévő faluba. Itt tartották ugyanis a Fonyó ünnepét. Szenegálban július 27.-e a fonyó nemzeti napjának számít, így több helyen, régióban és a fővárosban is megünneplik a fonyó termesztését. Amely egy nagyon fontos táplálék kiegészítő a helyi embereknek. 

Az ünnepségen találkoztam a belga lánnyal, aki szintén 2 évre költözött Dakarba, a belga együttműködéseket igazgatja. Az ünnepség, maga inkább egy diplomáciai találkozó volt, mintsem valóságos ünnep. Így egy sátor alatt sorba rendezett székeken ültek a meghívottak, akik mind valamilyen szervezet képviselői. Beszédet mondott a regionális al-prefekt, egy-két szervezet vezetője, de egy két kereskedő is, akik Maliból érkeztek, mivel nagy exportot is végeznek arrafelé. Ebben a régióban több mint 5000 hektáron termesztenek fonyót, exportra. A beszédek után fonyóból készült ételeket kóstoltunk. Volt már olyan, amit ettünk az esküvőn, de nem tudtam, hogy fonyó. Nekem nagyon ízlettek. Ez után egy érdekes dolog történt, minden résztvevő kapott egy borítékban pénzt, utazás támogatás címszóval. Így én is kaptam 5000 Cfa-t, ami nem kevés pénz, kb. 8.€. Mielőtt haza indultunk kaptam egy sms-t Sophie-tól, hogy Albertoval kórházban vannak, mert Alberto elájult. Így sürgettem Papalait, hogy induljunk meg haza felé. Közben a közeli, 9km-re lévő Djendében akart minden áron megmutatni nekem egy helyet a folyó parton. Így tettünk egy kitérőt. A Casamance folyó kanyarulatánál voltunk, itt a part sokkal magasabban van, mint Sédhiou, valóságos dombon voltunk. Itt a parton egy pár üdülő hely volt felépítve, kis bungalókkal, gyönyörű kilátással a folyóra. Meglátogattunk 2 ilyen helyet. Szemben a folyó túloldalán helyezkedik el az Ile de Oiseaux (Madarak szigete). Sok turista, természetfotós jár erre madarakat fotózni.

Visszaérve, egyenest a kórházba mentünk. Alberto már jól volt, már befejezte az perfúziót is. Mint kiderült valószínűleg egy gyulladás vagy egy pók csípés okozhatta a problémát, mivel a fehér vérsejtjei nagyon magasan volt. Vagy ilyesmi…  A lényeg, hogy lázas volt még, meg hasmenése is volt. De haza mehetett. Kapott receptet, így Sophieval elindultunk beváltani a patikában. Papalai furcsa mód minket akart továbbra is furikázni a motoron, d emondtuk neki, hogy inkább Albertot vigye haza a motorral, mi egészségesek vagyunk, köszönjük. Az orvosságokat elvittük Albertonak, majd úgy döntöttünk, hogy Sophieval holnap, azaz csütörtökön elutazunk Ziguinchorba, és ott megvárjuk Alebrtot, ha jobban érzi magát. Így majd pénteken együtt utazunk CapSkiringbe, ahova már annyira de annyira régóta vágyunk!  Haza felé, leültem még Sophienál inni egy CocaColát. De elkezdett esni, szakadni az eső. Így kint ücsörögtünk a teraszon, majd 1-2 óra múlva kezedett igazán aggasztó lenni ez az égszakadás. Rengeteget villámlott és dörgött, így a villámlással szórakoztattuk egymást meg a gyerekeket. Este 11 körül vacsora után, azért már egyre roszabb volt ez az eső dolog. Így kaptam egy esőkabátot és kíséretet hazáig. Az utcánkban térdig áll a víz ha esik az eső. Haza érve mindenki lefeküdt már aludni. Az eső csak nem állt el. Nehezen lehet aludni ilyenkor. Az eső a pléh tetőn, a dörgésekkel együtt borzasztó hangos. Sokszor csodálkozom, hogy itt miért nem süketek vagy hallnak nagyot az emberek. Én hosszú távon biztosan megsüketülnék. Így várom anyukám csomagját, küld nekem füldugót.

Ziguinchor!

(Ziguinchor, Casamance régiónak a legnagyobb és legközpontibb városa, kb. 200 000 lakosa van. Itt fut össze több kereskedelmi útvonal, innen indul a komp is Dakarba.) 

Így csütörtökön a rádió után haza érve gyorsan összepakoltam és indultam is az autóbusz állomásra Sophieval. Egy 7es autóval mentünk, ami azt jelenti, hogy akkor indulunk el, ha összegyűlt a 7 ember, vagy ha valaki kifizeti a fennmaradó üres helyeket. Így egy órát vártunk hogy megteljen az autónk. 3500CFA-ba került az utunk Ziguinchor-ig. Kb 4órás rázkódás az iszonyatosan gödrös úton. Több helyen volt katonai ellenőrzés is, meg út adó szedés is. Az óton vettük észre, hogy minden kizöldült, mikor jöttünk, júniusban az út mentén a fák között minden vörös, poros volt, most viszont a zöld minden árnyalata megtalálható volt az út mentén. Nagyon sok rizs földet is láttunk.

Ziguinchorban, Bouba mentorunk egy barátja várt minket, és elkalauzolt Bouba nagybácsikájához, ahol alhattunk egy éjszakát. Utána vacsorázni mentünk. A menüről pedig a lehető leg nem helyi ételt választottuk. Így sült krumplit csirkemell salátával ettem. Ezt pedig megpecsételtük egy palacsintával.  Igen, sajnos majd 2 hónap helyi étel után mindent kívántunk csak azt nem. Nagyon megtelt pocakkal haza sétáltunk a sötét és elcsendesedő utcákon. 

Másnap reggel a Centre Artisanal (helyi kézműves piac)ba mentünk. Itt rengeteg olyan holmit lehet találni, amit az otthoni afrika-boltokban árulnak. Maszkokat, rizs/saláta tálakat, kis faragott szobrokat, cipőket, textilt, stb… Mindennek az ára 10 000 CFA. Tehát minden alku kérdése, de a kikiáltási ár az eladó részéről 10 000 CFA. Így a vásárlón, azaz rajtam múlik, hogy mennyiért kapom meg, mennyire vagyok képes alkudni. Itt ugyanis kötelező az alkudozás! Így első látogatásra elég nehéz volt nem elkezdeni alkudozni, mivel én olyan vagyok, hogy azonnal elkezdek alkudozni, de aztán mindjárt eszembe is jutott, hogy ugyan minek most vásárolni, hiszen még itt vagyok 5 hónapot, és különben is most csak nyaralni, pihenni szeretnénk egy kicsit, nem turistáskodni. 

De nehéz volt ezt elmagyarázni az eladóknak, mivel ők bizony minden pillanatban az eladás lehetőségét látták, cserébe barátkoztam az eladókkal. Játszottam is egy jót a Wuurráán (Ez az a játék, amelyet országonként afrikába, mindenhol másképp hívnak, így van neki afrikai-sakk neve is). Utána a piacra mentünk. Célul tűztük ki, hogy bimbit vásárolunk, így nem időzünk majd el sokat más helyeken.

Bouba barátja egyébként végig velünk volt, ő volt a kísérőnk, cserébe meghívtuk a vacsorára és az ebédre. Itt egyébként fekete ismerős nélkül mászkálni elégé könnyen egy eladó zsákmánya lehet lenni, vagy egy nagyon szerelmes ember párja, és a hiányos nyelvtudással nehéz meg is szabadulni tőlük u h udvarias is maradjon az ember…. Szóval a piacon voltunk bimbit vásárolni. Ez egy olyan ékszer, gyöngysor, amelyet leggyakrabban a nők, lányok hordanak a csípőjükön. A viselője ezzel azt sugalmazza, hogy meg akar hódítani valakit. Majd a textil részlegre is elkeveredtünk. 

Káprázott a szemünk sokat a sok szín és anyag láttán, de árakban még mindig a fehér ember árakat kaptuk meg, ami duplája a helyi áraknak. Aztán az igazi kínai piac részre is betévedtünk. Sophi akart ruhát vásárolni magának. Ez pontosan ugyanolyan mint a József városi Kínai piac. Majd, már borzasztó éhesen visszamentünk abban az étterembe, ahol vacsoráztunk. Én ugyanazt kértem. Ebéd után hazamentünk, majd a busszállomásra, felvenni Albertot, hogy induljunk CapSkiringbe. 

Egy újabb 7es autóval utaztunk, de nem kellett sokat várnunk. Be is pakoltak minket a hátsó ülésre, a csomagokat pedig felszerelték az autó tetejére. Egy juhot is felcsomagoltak az autó tetejére. Néha bégetett, majd bele szakadt a szívünk, mikor hallottuk. Az út 1700 CFA-ba került, és bár eredetielg azt mondták 45 perc az út, azért meg volt a bő másfél óra 50 km-en. Néha az ellenőrző pontokon megálltunk. Ilyenkor az előttem ülő pasi kinyitotta az ajtót, hogy szellőztessen.  Mikor a juh ismét bégetett, akkor úgy gondoltam meg kérdezem az előttem ülő pasit, hogy övé-e a juh –amelyik odafent béget-: „Le mouton c’est vous?” – amire végig mért majd azt mondta, hogy igen, de Sophie meg a másik, előttünk ülő nő írtó nagy röhögésben tört ki. Mivel mint kiderült a kérdés amit feltettem, azt jelentette, hogy „maga a juh?” de ilyen apró nyelvi botlásokra a helyiek füle nem érzékeny, könnyen túllépnek ezeken a dolgokon, mivel sokan ők sem beszélik helyesen a sok nyelvet. (Általában 3 nyelvet beszél mindenki: Francia, Oulof – ezek nemzeti nyelvek, és még egy nyelvet a saját népcsoportjának nyelvét).