Cap Skiring holtszezonban

Bő másfél óra csendes izzadás után végre megérkeztünk Cap Skiringbe. Az utcának a hangulata Mangalia, Fekete tengeri üdülőhelyre emlékeztetett. Itt már láttunk pár toubabot is. Igaz, nem sokat! A busz állomásnál bevártuk Bouba egy barátját: Christian-t, aki segített nekünk szállást szerezni. Egy óriás hűtő autóval közlekedett, mint kiderült vaj szállító a környéken. Szóval ő talált nekünk egy számára ismerős helyen egy szállást. Egy bungaló: konyha, fürdő és másfél szoba egy francia ágy és egy egyszemélyes ágyért a 2 éjszakára fizettünk fejenként 9000CFA-t, ami elég jó árnak számít. Szóval gyorsan kipakoltunk és rohantunk is a partra! Az udvaron összesen 4 bungaló volt, szembe oldalt pedig egy hosszú verandás rész, ott csak szobák voltak. Az udvar végében volt egy hatalmas ajtó nélküli terem, diszkónak kinéző helység, de üresen állt, mi is csak átmentünk rajta. Ott volt a terasz, ahonnan már látni is lehetett az Atlanti Óceánt! A ház oldalában, lépcsőkön mentünk le a partra. Fehér homok, kevés ember és az óceán fogadott minket. Egyenest bele rohantunk, ahogyan azt illik ilyenkor. És nagy elképedésünkre nyugtáztuk, hogy a víz az bizony jó langyos volt. Alig hittük el. Tiszta volt, minden gaztól mentesen. Bár a nap lenyugvóban volt, szerettem volna a hullámokban áztatni magamat jóóóóó sokáig.

  

Sophie nem volt oly bátor, már az úton felhívta a figyelmünket valami lényre, ami igen veszélyes errefelé. Vmi medúza féle?, tán? (http://fr.wikipedia.org/wiki/Physalie) Physalie, amely a bőrbe mászik és az ember bőre alatt szaporodik… vhol a DicoveryChanelen látta. U h ő a parton figyelte a homokot, amíg Albertóval pancsoltunk és frizbitünk a meleg óceánban. Iszonyat jó érzés volt, hogy az egész parton, amíg a szem ellátott, összesen kb. 10-15 ember lófrált. Ugyanis holt szezon van itt ilyenkor. Nincsenek turisták. A szezon majd csak novemberben kezdődik és kb március-júniusig tart. Sophie szerint azért is ez a holt szezon, mert ilyenkor ebben a melegben elterjednek ezek az állatok, amelyek a bőr alá másznak, így a turisták nagyon félnek tőle, érthető módon.

Miközben Sophie a homokot kémlelte, nagyon alaposan, megközelítették őt a parti árusok. 4-5 férfi volt, hátukon nagy batyuval. Eleinte úgy láttam, hogy ismerkednek, csak később mikor már pakoltak kifelé a batyuból jöttem rá, hogy ezek itt mindent nekünk szeretnének eladni… Igyekeztem elkerülni, de persze a nagy tablók, meg maszkok, nem beszélve a csillogó villogó ékszerekről, szóval minden felkeltette az érdeklődésemet. Muszáj volt megnéznem. De itt sem volt egyszerű a nézelődés. Mindent elszerettek volna adni nekünk, és az árakban nem kegyelmeztek! (Szerencsémre, nem volt nálam a pénztárcám, kapóra jött ez az indok!) A nyakláncokat első kikiáltásra 50 000 CFA-ért akarták adni, ami kb. 80€-nak felel meg. Ami irtó sok, erre el is szörnyülködtem, ma már másodjára folytattam „harcot” az árusokkal, mivel reggel ugye Ziguinchor-ban az Centre Artisanal-ban már meg volt a bemelegítés. Szóval kijelentettem többször is határozottan, hogy nem szeretnék vásárolni. Persze ezt ők megpróbálták überelni, u h egy idő után megpróbáltam játszani az ő szabályaik szerint, de úgy csavarni a dolgot, hogy végül ők adják fel, s úgy az én lelkiismeretem sem sérül. 

Az alkudozás

Szóval 50 000 CFA-ról indultunk. Erre mondtam 5000, mivel, valóban, nem is szeretnék ennél többet adni érte, akármennyire is szépek voltak. Erre aztán nagy volt a felháborodás az eladói oldalon. Azt mondta, hogy ezek drága kövek, messziről vannak, egy gr. 2000 CFA-ba kerül, tehát egy-egy nyakláncon van több ilyen darab, tehát borzasztó drága, plusz az út amit megtettek, stb. Mondtam, hogy értem, és vallóban nagyon szép –tényleg gyönyörűek voltak. Erre mondtam, hogy valóban szépek, elismerem, de nem tudok ennél többet adni érte, nem turista vagyok itt, hanem dolgozom, dolgozni jöttem ide, és csak a fáradtságot szeretnénk itt CapSkiringben kipihenni. Erre nagyot néztek, és érdeklődni kezdtek ez iránt. U h elkezdtünk arról beszélgetni, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit dolgozunk itt. Hol dolgozunk, mondtam, hogy Sédhiou-ban, erre mondta, hogy ismer ott valakit. (Ezt tudjuk, itt a családi szálak annyira, de annyira bonyolultak, hogy valóban lehet unokatestvére vagy testvére, akár mindegyik városban valakinek, de erről majd később…) Szóval bájcsevegésbe kezdtünk. Milyen az élet Sédhiou-ban, szeretünk-e ott lenni, stb. Beszédébe fűzte, mutogatta tovább a nyakláncokat, majd azt mondta, hogy 40 000, de csak itt csak nekem most 30 000-be odaadja a nyakláncot, bár attól függ melyiket, mivel volt vagy 4, amelyiket ajánlgatta. Ekkor aztán éreztem, hogy nem nagyon van menekvésem ebből a játékból. U h most nagyon határozottan kijelentettem, hogy nem szeretnék vásárolni, egyéb megjegyzéseimet mellőzve. Így végül (kb 20 perces csevejünk után) felálltam, és ott hagytam a szép nyakláncokkal. Úgy láttam, Sophiet is lefoglalta egy másik árus. Ő a karkötőket böngészte. Nyakláncokat is nézegette, de ő sem akart vásárolni, így próbált ő is kiszabadulni az eladó karmából. Oda mentem hozzá, így végül velem kezdett el beszélgetni és sikerült eltávolodni az árustól.  Megbeszéltük a friss élményeinket, majd próbáltunk eltávolodni tőlük, de folyamatos megjegyzéseikre nehéz nem oda figyelni, nem válaszolni, de pláne azért nem, mert végül azon húzzák fel magukat, ha nem válaszolunk, na erre aztán hatalmas cirkuszt tudnak levágni, úgy tűnik, hogy ez egy jó indok a követésre is. Én végül a vízbe menekültem. A sárcok nem nagyon akartak tágítni a part közeléből, pontosabban a cuccunk mellől.

A Nap pont lemenőben volt, így muszáj volt kijönnöm a partra   a gépemért, naplementét fotózni . Ekkor újra letámadtak, és a srác akivel korábban a nyakláncon alkudoztam, a fülembe súgta, hogy 15 000-ért nekem  adja a nyakláncot, csak ne mondjam meg a haverjának, aki a hátunk mögött volt, mert ő a főnök, neki mondjunk 20  000-et. Na ekkor aztán hasadt a szívem, és előjött a durcis énem, mivel egyáltalán nem akarták felfogni, hogy nem akarok vásárolni. Így ismét elismételtem, hogy nem vagyok turista, nem vásárolni jöttem, hagyjanak békén. Pihenni jöttünk ide, Cap Skiring-be, u h legyenek szívesek eltávozni. Próbáltam nagyon szomorú képet vágni, nyilván nem volt nehéz, mivel elégé sértődött voltam, hogy ez az egész alkudozás történet egyáltalán elkezdődött. Kicsit várva elismételte, hogy 15 000 CFA (25€), mivel szeretne haza utazni Gambia-ba, ez az utolsó napja itt, nincsennek turisták, másnap kezdőik a Ramadan és ő siet haza a családjához…. Információ reményében, elkezdtem faggatni, hogy hova valósi, stb, de ez nagy hiba volt, mivel ő ezt úgy értelmezte, hogy talán mégis összejöhet az aukció. Így most a maszkokat kezdte el megint mutogatni nekem, és magyarázni, hogy azok egyes gambiai törzsek művei. Erre aztán végképp nem tudtam mit tenni, fogtam a táskám, vállamra vettem és bementem a vízbe egy köszönöm és viszontlátás kíséretében, mivel oda ugyan nem jön utánam, az biztos. Sophie próbált segíteni többször is, a fordításban, de mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy ha belemászik, akkor kezdődik elölről az egész. Mindez idő alatt Alberto-t nem igen láttam, valakivel beszélgetett, tőlünk távolabb.

Lassan feladták a várakozást, és összeszedték a cókmókjukat, elmentek, de sokat néztek vissza. Mi próbáltuk kerülni a tekintetüket. Ekkor vettem észre, hogy Sophie egy fickóval beszélget, akinek füzet van a kezében, kíváncsi is lettem, hogy ő ugyan mit árul. Gyorsan ki is derült, hogy a vacsoránkat, azaz a holnapi vacsoránkat. Így a füzetjéből elolvastuk a menüt, majd ki-ki a maga kívánsága szerint megrendeltük másnapra a vacsorát. Sőt ma estére is bejelentkeztünk, hogy visszajövünk ide a központból, vacsora után. LonelyPlanet utikalauz szerint ugyanis itt, CapSkiringben árulnak Pizzát. Így gyomrunk már 2 napja reszketve várta már, hogy pizzát ízleljen. 

Martini, Pizza, koktélok

Visszamentünk a szállásra, fürödtünk, szépen kicsinosítottuk magunkat, taxit hívtunk majd befurikáztunk a városba. Az étteremben ült még egy fehér idősebb pár, franciául beszéltek, de ügyet sem vetettek az érkezésünkre. Elsőnek egy-egy pohár martinit kértünk, mivel finom alkoholt is régen ízleltünk ám! Alberto nem ihatott, mert még antibiotikumot szedett a betegsége miatt.  Majd pizzát rendeltünk, közben a szomszéd asztalt három fiatal francia foglalta el. Sokat összenéztünk, majd mikor Sophie elment cigit venni, Alberto pedig a mosdót látogatta meg, akkor végre megtörtük a csendet és beszélgetésbe elegyedtünk. 2 fiú és egy lány voltak. 22, 17 és 17 évesek. Egy 3 hetes cserkész táborban vannak itt sok spanyollal, azaz Cap Skiring közelében. Majd összetoltuk az asztalokat és megosztottuk az élményeinket. Vacsora után a „fiatalok” a helyi diszkóba mentek, hívtak minket is, de inkább vissza mentünk a partra, ahol tábortűz, telefonról szóló zene, meg egy pár üdítő várt minket.  Azaz a tökéletes csend és semmi, amiben kitudtuk szellőztetni a fejünket az elmúlt hónap történéseitől.

Elő került egy két ember is, akikkel tudtam keveset beszélni, azért már részletekbe menően is el tudtam mesélni franciául, hogy mit is csinálunk itt. Bár ők elégé fura tájszólásban beszélték a franciát, sokszor vissza kellett kérdezzek, egyébként sokat megértettem. Jól is esett ez a kis gyakorlás, a beszélgetés. A tábortüzünk lassan kialudt, meg el is fáradtunk, hosszú napunk volt, így elbúcsúztunk és elmentünk aludni. 

Nagy séta, napozás, afrikai sakk/ wouré/woora

Szombat reggel, zuhany után reggelizni indultunk a teraszra. A reggeli: termosz kancsóban: meleg víz volt, 2 teafilter volt az asztalon meg tejpor egy üvegben, pár szeletelt bagett, vaj meg egy üvegben barack lekvár, amit gyorsan ki is cseréltünk a szomszédok málna lekvárjával – ők ugyanis még nem érkeztek meg a reggelihez.

  

Mint kiderült, egy gyenge hasmenés áldozata lettem. Ez eddig a legkomolyabb problémám, amit itt átéltem, de ez sem az igazi hasmenés, mint amiről mások beszámoltak, de tény napjában többször is rám tört a szapora. Így kaptam rá gyógyszert Sophie-tól. Elégé valószínűnek tartom, hogy az előző napi Ziguinchor-i lakoma ijesztette meg szervezetem… Reggeli közben fejükön hatalmas lavorral, asszonyok jelentek meg mellettünk. Mangót, banánt és mogyorót árultak. Vettünk mindegyikből, így az ebédünk is ezennel meglett: gyümölcsök! Végre! Mi is felpróbáltuk a mangóval megrakott lavort, a nyakam izma, de karom izma is feszült a kb 10-15 kg-tól!

 

Az ég elégé borús volt, de egy hónap tapasztalata alapján: délelőtt mindig ilyen az idő, azonban dél-1 óráig beizzít rendesen a Nap, aztán csak csorog rólunk a veríték! Mivel a borús időben nem lehet napozni, úgy döntöttünk, hogy sétálni megyünk. Jobbra a város volt, balra pedig nem tudjuk mi, így balra indultunk.  A szomszéd hotel teraszáról két toubab férfi köszönt ránk, olaszok voltak, így Albertóval el bájcsevegtek egy keveset, majd tovább indultunk. A parton ekkor kb 2-3 ember lehetett. Néha előkerült a parttól, a házak, nyaralók tövéből egy egy nagy batyús ember, de  próbáltunk kő kemények lenni, senkivel sem beszélgetni, vagy szemkontaktot teremteni. Egy férfi be próbálkozott a „miért nem válaszolsz” követéssel, de Sophie hátra fordult leteremtette az illetőt bájos marseilli akcentusával, u h mehettünk is tovább… Így sétáltunk több mint egy órát, fótóztuk a furcsa élővilágát a partnak.

- Alberto képei közt több jó kép van: 

Jobbra

Balra

     

  

Visszatérve nyaralónkhoz, a Nap kezdett már magához térni, így kiszemeltem egy napozóágyat, behúztuk a szalmából készült nap-ellenző alá, és napoztunk, vagy inkább: izzadtunk. Nagyon idili volt ám a béke, a csend a nyugalom itten! Legszívesebben örökre itt maradtam volna… de legalább a holt szezon végéig! 

Pihenőnket nem törte meg senki, és ez csodálatos érzés volt! Végre az árusok is elkerültek minket. Azt hiszem ebben a pozícióban nem közelítenek minket, és tetszett, hogy ezt a távolságot megtartották. Egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy marhák bőgnek, hát a szemünk előtt egy csorda marha vonult át lassan. Tőlünk nem messze le is telepedtek, közel a vízhez, az égető napon. Aztán egy fickó hozott egy tálcán pár marha szarv-ból készült, afrikai mintával festett poharat meg karkötőt, amit az orrunk elé aggatott, mondván nem kell vásárolnunk, de ha tetszik, akkor itt van, nézegessük, ő ezt árulja.

   

Szomjas lettem, így bementem hozzá venni egy üdítőt, majd átmentem a szomszéd bárba Ibrahim-hoz, tegnap ugyanis nála voltunk, és nem fizettük még ki az üdítőnket, így hát mentem rendezni a számlánkat. Még egy ember üldögélt ott vele. Majd előkerült az afrikai társasjáték, a wouré/woora/afrikai sakk… U h játszottunk, aztán úgy belejöttünk, hogy egyiket a másik után játszottam le Ibrahimmal. Nagyon kellemes játékot folytattunk igazából, hosszasan pakolgattuk a diókat, időnk mint a tenger. Ez alatt Sophie és Alberto arrébb izzadt kő keményen a nap alatt, ugyanis előkerült már a nap, és égetett is annak rendje módja szerint!  Ibrahim beleunt a játékba, én viszont nem. Ott volt hát az unokatestvére, Ziguinchorból. Így vele folytattam a játékot. Bár azt állította először játszik, és akkor tanulta meg a játékot, miközben minket nézett, hát nem tudom mit higgyek, mert jól kikaptam,aztán a visszavágóval jobban jártam. Alberto és Sophie is megérkezett egy kis folyadék után pótlásra, Alberto is beszállt a játékba, de érezhetően ez nem lett a kedvenc játéka, azért kedves volt, játszott velem…

   

Miután mindenkit lefárasztottam játszhatnékommal, észrevettem, hogy a part kezd megtelni emberekkel, azaz egyre több helyi ember érkezett. A férfiak fociztak, a nők nevetgéltek, pancsoltak az óceánban. Igazi helyi élet kezdett kialakulni tőlünk távolabb. Így visszamentem napozó ágyamra, hogy onnan figyeljem az eseményeket. Egy elég nagy foci csapatot is sikerült megszervezniük, kb. 20-30 perc szerveződés után. De hogy ki melyik csapatba tartozik, nem tudtuk meg, így inkább csak a labda sorsát követtük nyomon. Mindvégig nyugalomban voltunk, senki sem akart se barátkozni, se eladni bármit nekünk, és ez nagyon nagyon jól esett. Úgy tűnik itt a helyiek tényleg sokat tanultak már a fehér emberrel való kontaktból. Nyugodtak ők is, mi is. Valahol biztosan az intuicíó dönti el, hogy ki kivel lép kapcsolatba. 

Megbeszéltük, megrendeltük Ibrahimtól a vacsoránkat, pénzt is adtunk neki, hogy vegye meg a hozzávalókat, majd naplemente után tettünk még egy utolsó nagy sétát a vörös égbolt alatt. Csoda szép volt… de a képek magukért beszélnek, nem ragozom a dolgokat.

Séta után szobánkba vonultunk, felkészültünk a vacsorára. Egy óra múlva ismét a parton voltunk. Nagyon erős szél fújt, hogy merről azt nem tudtam belőni, mintha minden honnan szél fújt volna… Így az étterem belső részére ültünk, bár Ibrahim szépen megterített nekünk odakint… Alberto és Sophie rizset ettek csirkével, hagymás szósszal, természetesen. Én egy tál sült krumplit rendeltem egy kevés zöldséggel és ketchuppal. Furcsa mód, mikor kihozta Ibrahim az ételt, és megláttam a rizset, az óriás adag rizset, simán, mindenféle szósz díszités nélkül, nagyon durván beindult a nyál elválasztásom, hihetetlen volt, de kívántam a rizset… másfél hónap után. Így muszáj volt ennem belőle… :)

A vihar felerősödött, s mire a vacsoránkat befejeztük egy hatalmas zivatar is ránk szakadt. U h fizetés után, futva távoztunk. Sikoltva és kiabálva értünk a kapunkhoz… s mint kiderült, volt egy követőnk is, pontosabban Sophie-t követte egy figura egész nap, na ez az ember képes volt az esőben is a nyomába eredni… elég goromba módon, de sikerült leráznunk, bezárni a kaput majd a szobába futottunk, ahol gyorsan száraz ruhára cseréltük az öltözékünket, mivel le is hűlt gyorsan a levegő…  

Másnap reggel, reggeli után visszamentünk Ibrahimhoz elköszönni és íni a vendégkönyvébe. Hagytam pár szót magyarul, hátha lesz valaki, aki megérti, bár nagyon-nagyon ritka a magyar turista errefelé, Ő még egyel sem találkozott.  Majd  hívtuk a taxinkat, akive előtte nap este megbeszéltük, h 7000 CFA-ért elvisz minket Edioungou-ba, Bouba falujába.

Ez itt egy Kankouran

Félelem és reszketés Sédhiou-ban...

Íme! Megfélemlítőnk:  Le Kankouran!

A helyi rend fenntartó. Tényleg erősebb és hatékonyabb a rendőrségnél vagy a katonaságnál... A helyi viselkedési normákat nem lehet ám megszegni!

Hogy mi az igazság a "szörny" körül, azt hiszem az a múlt titka marad, a lényeg, hogy mi is rettegünk, sokszor futásnak eredünk vagy egymást agyon taposva bújunk egy bolt pultja mögé, térdünk reszket, hogy mitől azt hiszem soha nem fogom meg tudni, és ez benne a legborzasztóbb. Egyszerűen félünk tőle.

Néha eszembe jut, hogy fehér vagyok, és talán engem nem fog bántani, mivel ugye tudja, hogy más kultúrából jöttünk, de a pánik hatalma alatt, azt is elfelejtem, hogy milyen színű a bőröm és, h honnan jövök, csak futok mint a többi nő. Elbújunk, és leskelődünk, hogy elment-e már!?

Egyébként az okosak, a jól megmondók azt is mondták, hogy jobb futni és elbújni előle, mivel lehet hogy be van drogozva, így elégé kiszámíthatatlan.

De azt is mondták, hogy a Kankouran-nak joga van bemenni minden házba, ha be akar menni, tehát mindig ki kell nyitni neki a kaput, ha kopog (avagy őrjöng). Mivel ha nem nyitjuk ki a kaput neki, akkor bemászhat a kerítésen, sőt akár a tetőre is felmászhat.

Egyik feladata, hogy a helyi normát fenn tartsa, azaz a nők nem hagyhatják el a házat. Bizony több nőt is megütött már, sőt pár hete az a pletyka sepert végig a kerületünkben, hogy egy nőnek az arcát megvágta. Szóval félelmeink csak fokozódnak.


Egyik történet szerint az ősi vallás és a muzulmán vallás keveredésének a hagyatéka. Ugyanis a Kankouran az, aki a körülmetélést végzi el. Ehhez a házakban, ahol ezt várják több napon keresztül dobolnak, így jeleznek a Kanuran-nak, hogy hol várják.

Állítólag mindegyik Kankouran-nak van hivatalos irata arról, hogy Ő Kankouran. Hivatalosan be vannak jegyezve a városházán. (Majd utána nézünk, milyen formanyomtatványuk van erre, hátha Alberto is megpályázhatja ezt a munkát).

Ő felsége, a szörny pedig ilyen rongyos öltözékben mászkál, kurjant, sikít nagyokat és kardjával a kezében csapkod. Néha lehajol, olyankor a hódolói elébe fekszenek - nem értjük miért. Vagy van úgy, hogy egy furcsa, kvázi jóga pozíciót vesz fel, és ül, hosszas perceken keresztül mozdulatlanul...

Ugyanakkor nem csak egy ilyen szörnyeteg van, sok, sőt nagyon sok. Egyszer láttam 3 Kankourant is együtt. Alberto pedig látott már 5-öt is egyszerre.

Teliholdkor, azaz éjszaka, mikor jól lehet látni a sötétségben is még több kankouran szokott lenni. Nagyon sok feltételezésünk van arra, hogy miért, de szintén igazságot soha sem fogjuk megtudni.

Elvileg ismerek egy srácot, aki bolond óráiban Kankouran-nak öltözve rohangál a városban. Talán sikerül kifaggatnom...

Más legenda szerint, a Kankouran csak a rossz embereket támadja meg. Azok ellen harcol. A jókat nem bántja. A rosszakat pedig, azok akik gonoszsággal élnek szívükben, vagy gonosz varázslatot végeznek valaki más ellen, azokat kardjával akár meg is ölheti...

A gyerekek is reszketnek tőle. Bár minket gyerekkorunkban holmi padláson bujdosó mumusokkal ijesztgettek, itt a mumus hús-vér szörnyeteg. Az anyák ezért nagy előszeretettel alkalmazzák a Kankouran-os megfélemlítést a gyerekek felé, persze csak a kislányok ijednek meg tőle, a kisfiúk pedig már hamar elkezdik megtapasztalni a különbséget nővéreik és bátyáik között...

Christina exönkéntes társunk "gili-gili" szójátékát hagyta örökségül Sédhiou lakosságának, ami a csiklandozás hangutánzó szava... Ezt tovább pörgették itt páran, és így született meg a "kankouran gili-gili" szójáték, ami a legmorbidabb szóvicc, amit valaha hallottam :)))

folyt. köv...

5, 6, és Ziguinchor

Következő hét elégé unalmasan telt. Folytattuk a már megkezdett tevékenységeinket. Mandingó órák, rádiózás, angol tanítás, kézilabda edzések. Elégé sokat esett az eső is, és a tapasztalatokból elég könnyen kitanultuk, hogy ha villámlik, akkor elveszik az áramot. Napjában több órát áram nélkül voltunk. Az irodából is gyorsan haza iszkolt mindenki, ha esőre állt az idő, nehogy elázzunk, vagy roszabb: nehogy a fogságába essünk egy több órás zivatarnak…. így kedden, szerdán és csütörtökön az én óráim sorra el is maradtak. Bár valamiért az a benyomásom, hogy nem nagyon akarnak ők tanulni. Jól hangzik persze, hogy megtanítom őket angolra, de mindig van valami nyomós okuk arra, hogy ne jöjjenek el az órára. Nem tudom még mitévő legyek, vagy más tevékenységet keresek, vagy sokkal, de sokkal szigorúbban kell fellépnem a dolgozókkal szemben. Ez a vakációs nyári hangulat mindenkire hatással van itt, aztán a Ramadán is hamarosan elkezdődik.

Szerdán Papalai szólt, hogy a rendőrségre kell menjünk, mivel Dakarból szóltak nekik, hogy vegyenek minket „nyílvántartásba”, bármilyen eshetőségre, hogy tudják kik vagyunk, mit csinálunk, stb. Előbb az volt az ok, hogy megelőzzék illetve hatékonyan tudjanak majd eljárni az olyan esetben mint ami előző héten történt Christinával… Így hát Mandingó óra helyett átmentünk az út túloldalán található rendőrkapitány irodájába. A rendőrkapitány egy rövid hivatalos beszéd után kezdte leírni a helyzetet itt Casamance-ban, majd megemlítette két ember nevét, európai hangzású nevek voltak, és megkérdezte, hogy ismerjük-e őket. Mondta a nevüket, de egyikőnk sem ismerte. Majd elbúcsúztunk, és kifelé jövet meg is jegyeztük, hogy ez ugyan nem minket akart nyilvántartásba venni, mivel jó formán a nevünket se kérdezte meg, vagy írta fel, hanem valószínűleg azt a két illetőt keresik, akikről kérdezősködött.

Már nagyon szerettünk volna utazni, hiszen már 5 hete itt vagyunk és még nem sokat láttunk Sédhiou-n kívül. Napok óta a fizetésünket vártuk, de az késett. Legalább 1 hétbe telik amíg megérkezik bármilyen pénz utalás errefelé. És az sem egyszerű mert a szervezet bankja a szomszéd városban, Kolda-ban van, így bármilyen pénzügyi műveletért nekik át kell utazniuk oda.

Sophie már egy pár napja nem érezte jól magát, elég gyenge volt, meg sokat aludt. Mondogattuk neki, hogy egyen meg igyon sok vizet, de nem volt sok étvágya, sőt… Péntek reggel, a mandingó tanárnőre várva Sophie kiment az udvarra, majd mikor a tanárnő is megérkezett, mi is kimentünk. Láttam, hogy Sophie a padon fekszik, kezét keresztbe téve az arcán. Szóltam neki, hogy menjünk órára, de semmit sem reagált. Vártam még egy kicsit majd megint szóltam, akkor oda mentem hozzá, és újból szóltam, de semmit sem reagált. Elvettem a kezét az arcáról, de az úgy esett le mint egy darab rongy. Na akkor nagy lett az ijedelem. Pofoztuk, de semmit sem reagált. Alberto hozott vizet, azzal locsoltuk, és úgysem, semmi. Akkor már mindenki körülöttünk volt. Hadi mondta, hogy itt az autó, tegyük be és vigyük a kórházba. Így is tettünk. A kórháznál tolószékbe ültettük, úgy gurítottuk be a rendelőbe. Még ekkor sem tért magához. Lemérték a lázát, csináltak egy gyors malária tesztet, de negatív lett. Itt jó hűvös volt, majd csak ekkor, nyitotta ki a szemét, először. Majd átvitték egy másik rendelőbe, itt több féle vizsgálatot végezhettek rajta, mi addig kint vártunk. Hadi hozott valamit egy zacskóban amit az orvosnak adott. Majd azt mondták, hogy itt kell maradnia egy pár órát, mert perfuziót fog kapni. Így hát egy betegszobába vitték, kapott egy szurit a kezébe, meg egy fél liter „sós vizet”, amit fel kellett szívjon a vére, mivel valószínűleg teljesen kiszáradt, ez valami kánikula betegség lehetett… 3-4 óra után végre végeztek is, már teljesen jól érezte magát. Haza ment taxival pihenni.

Szombaton délelőtt szokás szerint kitakarítottam a szobámat, majd tévéztem a gyerekekkel. Nagyon aranyosak, mivel az elmúlt héten rájöttem, hogy közvetítik a Tour de France-t így azt néztem mindig ebéd után. Szombaton is bekapcsolták nekem a tévét és együtt néztük. Azóta Ami ha Albertóról beszélek vagy mondok valamit, mindig azt mondja, h Alberto Contador (talán a következő fiú gyermekét Albertónak fogja hívni  ;) ). Majd olvastam egész délután, míg megérkezett az unatkozó Alberto. Megnéztünk egy filmet, majd eszembejutott, hogy pár napja Babacar öcsém és Fatou cseléd leányzó említették, hogy valamelyik szomszédban van egy majom. Így hát elindultunk megkeresni. És valóban két-három házra tőlünk ott volt egy majom, kikötözve a fához. Írtó édes volt, bár nem mertem közel menni hozzá. Nem tudhattam, hogy barátságos vagy sem. Hamar előkerült egy fiú aki ölbe vette a majmot, az pedig elkezdett turkálni a hajában. Így én is felbátorodtam, és ölbe vettem. Nagyon édes volt. Mikor letettem a földre, akkor Alberto lábához ment és Alebrto lábszőrét vizsgálgatta.

Utána Sophiehoz mentünk, aki már teljesen jól volt és Magroire és Olivier új házához indult éppen. Az elmúlt 2 hétben nem volt tam-tam órám, mivel Olivier mindig nagyon fáradt volt, mivel egész nap a házon dolgoztak. De befejezték végül. Épp a beköltözés zajlott, így volt nagy rendetlenség meg sok ruha kupac mindenütt. A tetőn néztük meg a naplementét, majd haza vitt minket az idősebb báty autóval (övé a ház). 

Celine/Ndey meghívott minket, hogy vacsorázzunk náluk, mivel a kosárlabda csapat edzőit is ide várja. Hát átmentünk vacsorázni. Nem volt semmi különös, igazából meglepetésemre, mi külön ettünk a nappaliban, míg a többiek kint az udvaron egy tálca felett. Sokszor zavar ez a dolog, de rájöttünk már, hogy ez nekik a tisztelet, persze mi ettől kirekesztetteknek érezzük magunkat, de ők így tisztelik meg a vendégeket, pláne a fehéreket.

Vasárnap megnéztem a Tour de France végét. Közben a szomszédból néha benézett egy egy férfi, 5-10 percig néztük együtt a versenyt, majd elmentek. Nem tudom, hogy miattam jöttek vagy a Tour miatt. Keveset beszélgettünk, mivel nem nagyon tudnak franciául. Este rádióztunk, majd a Macédouban folytattuk. Olivier elhozta mind a két djembéjét, u h tudtunk ketten játszani rajta. De nagyon fáradt volt, így inkább nem kínoztam, mondtam neki, h menjen haza.

Következő héten (6.), hétfőn feltűnően üres volt az iroda. Délutánra csak Fatou, Bouba „húga” (Az összes macsakakörömmel jelzett családi kapcsolat, az afrikai családi kapcsolatot jelenti!) jött az irodába. Ő együtt lakik Halimával és Sya-val. És azt mondta, hogy angolul akar tanulni. Így hát el is készültem a következő órám anyagával, de Halima eltűnt, haza ment… És a többi dolgozó is eltűnt. Így ketten maradtunk végül együtt sétáltunk haza. Az úton angolul beszélgettünk, ennyi lett végül az angol órámból. De elmesélte, hogy van egy barátja Ziguinchor-ban, skype-on szoktak beszélni, de most féltékeny, mivel a barátjának van két másik barátnője. Elég értetlenkedve néztem, hogy az meg hogy lehet, de mondta, hogy ez így van, mivel neki is van egy másik barátja Dakarban, stb… És, hogy itt valóban lehet 2-3 barátja vagy barátnője az embernek, nem kell titkolózni sem. Nagyon elképedtem ezen a nyíltságon, de ez tényleg igaz errefelé, nem lepődtem meg, de valahol azt hittem, hogy ez nem ennyire nyílt titok, mármint, hogy több szeretőt tartani.

Kedden délelőtt a rádióba menet vettem pár banánt, így odaérve megkínáltam Pacot is, aki elfogadta majd eltűnt. Egy idő után visszajött és hozott nekem Colát. Délután végre sikerült Skypeolni az otthoniakkal. Este pedig Sophiehoz mentünk, mivel oda lett megbeszélve egy találkozó Charlotte-al. Charlotte a francia nő, aki 2 évre jött dolgozni a polgármesteri hivatalba. Nantes-i, így a kiejtését elégé értettem, szinte mindent, amit mondott megértettem, persze válaszolni nem nagyon tudtam még. De az mindjárt lejött a beszélgetésből, hogy épp kezd tele lenni a hócipője az ittléttel. Egy hónapja van itt (mi ekkor már másfél hónapja), sokat beszél és rengeteget dolgozik, nagyon sok projektet futtat vagy akar futtatni, ezt még nem tudni. Bár egy kicsi leterhelő volt a sok csacsogása szerencsére rövid idő alatt minket is érdeklő témára tértünk, vagyis a helyi szervezetekre és tevékenységekre. Így úgy tűnt, hogy Charlotte lesz a megfelelő összekötő ember a számunkra, hogy jobban feltérképezzük a helyi szervezeteket és a tevékenységeket. Meg is beszéltük, hogy körbe kérdez egy-két helyen, ahol szívesen fogadnak önkénteseket illetve szükség van önkéntesre.  Végül elment egy belga önkéntes lányhoz vacsorázni, akik egy projekten vannak itt egy pár napot. Este vacsora után felhívott Alberto, hogy van-e kedvem elmenni másnap Papalai-al  a „fonyó” ünnepére, mivel ő nem tud, Sophie pedig nem akar menni. Így megbeszéltük, hogy reggel 9kor indulunk az irodából.

Másnap reggel pontban 9kor az irodában türelmetlenkedtem. Ez eltartott majd fél11ig mert a szervezet motorja nem érkezett még vissza. Motorral  mentünk, a kb 20km-re lévő faluba. Itt tartották ugyanis a Fonyó ünnepét. Szenegálban július 27.-e a fonyó nemzeti napjának számít, így több helyen, régióban és a fővárosban is megünneplik a fonyó termesztését. Amely egy nagyon fontos táplálék kiegészítő a helyi embereknek. 

Az ünnepségen találkoztam a belga lánnyal, aki szintén 2 évre költözött Dakarba, a belga együttműködéseket igazgatja. Az ünnepség, maga inkább egy diplomáciai találkozó volt, mintsem valóságos ünnep. Így egy sátor alatt sorba rendezett székeken ültek a meghívottak, akik mind valamilyen szervezet képviselői. Beszédet mondott a regionális al-prefekt, egy-két szervezet vezetője, de egy két kereskedő is, akik Maliból érkeztek, mivel nagy exportot is végeznek arrafelé. Ebben a régióban több mint 5000 hektáron termesztenek fonyót, exportra. A beszédek után fonyóból készült ételeket kóstoltunk. Volt már olyan, amit ettünk az esküvőn, de nem tudtam, hogy fonyó. Nekem nagyon ízlettek. Ez után egy érdekes dolog történt, minden résztvevő kapott egy borítékban pénzt, utazás támogatás címszóval. Így én is kaptam 5000 Cfa-t, ami nem kevés pénz, kb. 8.€. Mielőtt haza indultunk kaptam egy sms-t Sophie-tól, hogy Albertoval kórházban vannak, mert Alberto elájult. Így sürgettem Papalait, hogy induljunk meg haza felé. Közben a közeli, 9km-re lévő Djendében akart minden áron megmutatni nekem egy helyet a folyó parton. Így tettünk egy kitérőt. A Casamance folyó kanyarulatánál voltunk, itt a part sokkal magasabban van, mint Sédhiou, valóságos dombon voltunk. Itt a parton egy pár üdülő hely volt felépítve, kis bungalókkal, gyönyörű kilátással a folyóra. Meglátogattunk 2 ilyen helyet. Szemben a folyó túloldalán helyezkedik el az Ile de Oiseaux (Madarak szigete). Sok turista, természetfotós jár erre madarakat fotózni.

Visszaérve, egyenest a kórházba mentünk. Alberto már jól volt, már befejezte az perfúziót is. Mint kiderült valószínűleg egy gyulladás vagy egy pók csípés okozhatta a problémát, mivel a fehér vérsejtjei nagyon magasan volt. Vagy ilyesmi…  A lényeg, hogy lázas volt még, meg hasmenése is volt. De haza mehetett. Kapott receptet, így Sophieval elindultunk beváltani a patikában. Papalai furcsa mód minket akart továbbra is furikázni a motoron, d emondtuk neki, hogy inkább Albertot vigye haza a motorral, mi egészségesek vagyunk, köszönjük. Az orvosságokat elvittük Albertonak, majd úgy döntöttünk, hogy Sophieval holnap, azaz csütörtökön elutazunk Ziguinchorba, és ott megvárjuk Alebrtot, ha jobban érzi magát. Így majd pénteken együtt utazunk CapSkiringbe, ahova már annyira de annyira régóta vágyunk!  Haza felé, leültem még Sophienál inni egy CocaColát. De elkezdett esni, szakadni az eső. Így kint ücsörögtünk a teraszon, majd 1-2 óra múlva kezedett igazán aggasztó lenni ez az égszakadás. Rengeteget villámlott és dörgött, így a villámlással szórakoztattuk egymást meg a gyerekeket. Este 11 körül vacsora után, azért már egyre roszabb volt ez az eső dolog. Így kaptam egy esőkabátot és kíséretet hazáig. Az utcánkban térdig áll a víz ha esik az eső. Haza érve mindenki lefeküdt már aludni. Az eső csak nem állt el. Nehezen lehet aludni ilyenkor. Az eső a pléh tetőn, a dörgésekkel együtt borzasztó hangos. Sokszor csodálkozom, hogy itt miért nem süketek vagy hallnak nagyot az emberek. Én hosszú távon biztosan megsüketülnék. Így várom anyukám csomagját, küld nekem füldugót.

Ziguinchor!

(Ziguinchor, Casamance régiónak a legnagyobb és legközpontibb városa, kb. 200 000 lakosa van. Itt fut össze több kereskedelmi útvonal, innen indul a komp is Dakarba.) 

Így csütörtökön a rádió után haza érve gyorsan összepakoltam és indultam is az autóbusz állomásra Sophieval. Egy 7es autóval mentünk, ami azt jelenti, hogy akkor indulunk el, ha összegyűlt a 7 ember, vagy ha valaki kifizeti a fennmaradó üres helyeket. Így egy órát vártunk hogy megteljen az autónk. 3500CFA-ba került az utunk Ziguinchor-ig. Kb 4órás rázkódás az iszonyatosan gödrös úton. Több helyen volt katonai ellenőrzés is, meg út adó szedés is. Az óton vettük észre, hogy minden kizöldült, mikor jöttünk, júniusban az út mentén a fák között minden vörös, poros volt, most viszont a zöld minden árnyalata megtalálható volt az út mentén. Nagyon sok rizs földet is láttunk.

Ziguinchorban, Bouba mentorunk egy barátja várt minket, és elkalauzolt Bouba nagybácsikájához, ahol alhattunk egy éjszakát. Utána vacsorázni mentünk. A menüről pedig a lehető leg nem helyi ételt választottuk. Így sült krumplit csirkemell salátával ettem. Ezt pedig megpecsételtük egy palacsintával.  Igen, sajnos majd 2 hónap helyi étel után mindent kívántunk csak azt nem. Nagyon megtelt pocakkal haza sétáltunk a sötét és elcsendesedő utcákon. 

Másnap reggel a Centre Artisanal (helyi kézműves piac)ba mentünk. Itt rengeteg olyan holmit lehet találni, amit az otthoni afrika-boltokban árulnak. Maszkokat, rizs/saláta tálakat, kis faragott szobrokat, cipőket, textilt, stb… Mindennek az ára 10 000 CFA. Tehát minden alku kérdése, de a kikiáltási ár az eladó részéről 10 000 CFA. Így a vásárlón, azaz rajtam múlik, hogy mennyiért kapom meg, mennyire vagyok képes alkudni. Itt ugyanis kötelező az alkudozás! Így első látogatásra elég nehéz volt nem elkezdeni alkudozni, mivel én olyan vagyok, hogy azonnal elkezdek alkudozni, de aztán mindjárt eszembe is jutott, hogy ugyan minek most vásárolni, hiszen még itt vagyok 5 hónapot, és különben is most csak nyaralni, pihenni szeretnénk egy kicsit, nem turistáskodni. 

De nehéz volt ezt elmagyarázni az eladóknak, mivel ők bizony minden pillanatban az eladás lehetőségét látták, cserébe barátkoztam az eladókkal. Játszottam is egy jót a Wuurráán (Ez az a játék, amelyet országonként afrikába, mindenhol másképp hívnak, így van neki afrikai-sakk neve is). Utána a piacra mentünk. Célul tűztük ki, hogy bimbit vásárolunk, így nem időzünk majd el sokat más helyeken.

Bouba barátja egyébként végig velünk volt, ő volt a kísérőnk, cserébe meghívtuk a vacsorára és az ebédre. Itt egyébként fekete ismerős nélkül mászkálni elégé könnyen egy eladó zsákmánya lehet lenni, vagy egy nagyon szerelmes ember párja, és a hiányos nyelvtudással nehéz meg is szabadulni tőlük u h udvarias is maradjon az ember…. Szóval a piacon voltunk bimbit vásárolni. Ez egy olyan ékszer, gyöngysor, amelyet leggyakrabban a nők, lányok hordanak a csípőjükön. A viselője ezzel azt sugalmazza, hogy meg akar hódítani valakit. Majd a textil részlegre is elkeveredtünk. 

Káprázott a szemünk sokat a sok szín és anyag láttán, de árakban még mindig a fehér ember árakat kaptuk meg, ami duplája a helyi áraknak. Aztán az igazi kínai piac részre is betévedtünk. Sophi akart ruhát vásárolni magának. Ez pontosan ugyanolyan mint a József városi Kínai piac. Majd, már borzasztó éhesen visszamentünk abban az étterembe, ahol vacsoráztunk. Én ugyanazt kértem. Ebéd után hazamentünk, majd a busszállomásra, felvenni Albertot, hogy induljunk CapSkiringbe. 

Egy újabb 7es autóval utaztunk, de nem kellett sokat várnunk. Be is pakoltak minket a hátsó ülésre, a csomagokat pedig felszerelték az autó tetejére. Egy juhot is felcsomagoltak az autó tetejére. Néha bégetett, majd bele szakadt a szívünk, mikor hallottuk. Az út 1700 CFA-ba került, és bár eredetielg azt mondták 45 perc az út, azért meg volt a bő másfél óra 50 km-en. Néha az ellenőrző pontokon megálltunk. Ilyenkor az előttem ülő pasi kinyitotta az ajtót, hogy szellőztessen.  Mikor a juh ismét bégetett, akkor úgy gondoltam meg kérdezem az előttem ülő pasit, hogy övé-e a juh –amelyik odafent béget-: „Le mouton c’est vous?” – amire végig mért majd azt mondta, hogy igen, de Sophie meg a másik, előttünk ülő nő írtó nagy röhögésben tört ki. Mivel mint kiderült a kérdés amit feltettem, azt jelentette, hogy „maga a juh?” de ilyen apró nyelvi botlásokra a helyiek füle nem érzékeny, könnyen túllépnek ezeken a dolgokon, mivel sokan ők sem beszélik helyesen a sok nyelvet. (Általában 3 nyelvet beszél mindenki: Francia, Oulof – ezek nemzeti nyelvek, és még egy nyelvet a saját népcsoportjának nyelvét).

hosszú szünet

Az elmúlt 2-3 hétben, nagyon sok áramszünetünk volt, 2 hete pl. majd egész héten át tartott az áramszünet, így bár sok beszámolni valóm van, kevés a lehetőségem rá... Pótolom lassan. Most töltöttem fel képeket is. 
Puszi!z 

4. hét

Megpróbálom az elmúlt két hetet inkább összefoglalni, mint leírni, mivel elég sok minden történt, és közben mégsem. Az egyik dolog az, hogy azt hiszem túl vagyok végre a nehezén, azaz hozzászoktam végre a helyiek viselkedéséhez, szokásaihoz. Így már sikerül elengedni a fülem mellett a sok hívást, megszólítást. Persze a gyerekeknek nehéz ellen állni, hiába látnak naponta 4szer, minden egyes alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel kiabálnak utánunk. A gyerekek által lassan mindenki ismeri már a nevünket, így nem lepődünk meg már egyáltalán ha egy zuhanyzóból, ablakból a sötétjéből kiabál valaki utánunk. Ilyenkor vissza szólunk udvariasan, de ennyi az egész. Ha csak sziszegnek utánunk azt nem vesszük fel, a madmoiselle vagy a madamme-ra még reagálunk. De ez ilyen itt. Nem könnyű „nem udvariasnak” lenni, de a helyzet valahogyan megköveteli, mivel ha hagynánk, akkor valóban, minden figyelmünket szeretnék. Vicces ugyanakkor, van egy kis srác az utcám sarkán. Minden egyes alkalommal (naponta legalább 4szer) kiabál utánam, de amikor vissza szólok neki és a nevén hívom, vagy megkérdezem tőle, nagyon egyszerűen, hogy „Ca va?” el némul, és ijedten néz rám. Úgy gondolom, hogy bár érdekesnek találnak minket, toubabokat, azért meg is vannak ám rendesen illetődve, amikor megpróbálok közeledni feléjük. Így volt ez egy másik kislánnyal is, aki a hátsó szomszédunk, párszor össze találkoztam velük, mindig nagyon lelkes, persze csak amikor messze vagyok, de amikor oda mentem hozzá közel, úgy elbújt, hogy hirtelen nekem lett lelkiismeret furdalásom. Azért a többi kölyök továbbra is lelkesen oda rohan hozzánk kezet fognak velünk, majd cukorkát, labdát vagy pénzt kérnek. Most már jó lesz felkészülnöm ezekből a dolgokból…

Visszatérve. Hárman maradtunk. Kicsit Survivor game-nek fogtuk fel a történteket, vagy egy kiszavazó shownak, de semmiféleképpen sem happy end-nek… Az történt, hogy Christina, az osztrák önkéntes haza utazott múlt csütörtökön. Ennek nagyon sok oka volt, amelyek végül összeadódtak és számára egy rövid kaland volt végül Afrika.  (Utólag töröltem a részletes leírást...)

Múlt kedden reggel, elég fura idő volt meg is kérdeztem Amit, hogy vajon esni fog az eső, azt mondta lehet. Így nem tettem ki a napra a djebémet, nehogy elázzon. Délelőtt a rádióba mentem, és miközben a kényelmes légkondicionált stúdióban betanítottak, elkezdett esni az eső, de nem kis eső volt az, majd másfél órán át szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, mennydörgés és villámlások kíséretében. Meg is jegyezte Paco, hogy „elkezdődött az esős évszak”. Valóban. Azóta majd minden nap esik az eső. Mondjuk utána tényleg minden délután esett az eső. Le is hűlt a levegő. Jól esett ám, éjszaka, hajnal tájt, már be is kellett takaróddzak. De nem vagyunk ám semmik, mivel a 2-3 napos lehűlés után, mikor újra jött a nagy meleg, olyan volt mintha elsőre élnénk át az egészet. Furcsa, hogy 2-3 nap alatt, hogy el lehet felejteni, mennyire meleg volt előtte. Így szenvedéseink kezdődtek előröl. Egész hétvégén szörnyű nagy hőség volt, hiába volt délután egy-egy zápor.

Az első eső után, Amiék felásták az udvart, veteményeztek. Az állatokat pedig a hátsó udvar részbe zárták el. Ültettek kukoricát, okrá-t/bámia-t, meg köles félét. Amúgy már teljesen hozzá szoktunk a rizshez. A reggeli is rendeződött. Végül sikerült meggyőzni az anyukámat, hogy mangót, vagy gyümölcsöket reggelizzek, így pl. hétfőn először egy nagy tál felszeletelt mangó várt a konyha asztalon. Mindig magam készítettem el, de ez volt az első alkalom, h megcsinálták nekem… Amúgy kezd hiányozni a főzés! Majd egy hónapja nem készítettem semmilyen ételt magamnak. Itt a főzés meg nem egy egyszerű dolog, több órás munka, a tűz miatt, mi pedig irodában vagyunk, vagy egyéb dolgaink vannak. Az ebédet semmiképpen nem tudjuk megcsinálni, a vacsora pedig elég szent dolog, most meg kezdődik a ramadán, u h bele se kezdek az ebéd vagy vacsora készítésébe. ..

Szombaton Blaise, egy dolgozója a Handicap Internatinal-nak, meghívott minket ebédelni. Közel laknak hozzám. Abba az irányba merre a szervezethez megyek, az út mentén egy erdős rész van, hatalmas termesz várakkal (inkább erődök, legalább 3 méteresek) meg baoab és mangó fákkal. Blaise ennek a kis erdős parknak a túlsó szegletében lakott. Így sok fa volt a házuk körül. Nagyon kellemes volt ott lenni. A ház előtti fa árnyékában ültünk. Körös-körül sok nagy mangó fa volt, az árnyékban ültünk, fújt is a szél. Elég jól és hosszasan el is beszélgettünk, miközben az ebédre várakoztunk. A felesége hozott nekünk előbb egy nagy tálcán szeletelt mangót, közben hozták a teákat is. De az egyik, azaz az első tea után elégé rosszul lettem, mivel ezeket a teákat, kínai zöld teát, nagyon forrón isszák és elég sok cukrot tesznek bele, így még a reggeli mangóval a gyomromban, nem viseltem túl jól a dolgot. De ittam rá sok vizet így fél órán belül helyre is jöttem. Hosszasan elbeszélgettünk a kedvenc témájukról, hogy milyen házasodási szokásaik vannak nekik és nekünk, európában, és hogy Ő szeretne akár 2-3 feleséget is, nagy családot. Mögöttünk volt is egy nagy halom beton tégla, amelyből egy másik házat akarnak éppen építeni. Ő 37 éves, mint utóbb kiderült, és az apja mondta neki, hogy most kell meg házasodnia, így hát „muszáj volt neki”. Neki is két anyja van, így ő is nagy családot szeretne.  A felesége egyébként terhes volt. Végül megérkezett az ebédünk is. Mindannyian együtt ettünk a nagy tálcáról, kanállal. Rizs, zöldségek, csirke hússal. Sophie elment hamarabb, mivel kézilabda meccsük volt. Albertoval maradtunk még egy keveset, megittuk a jeges Cocacolánkat, majd Sophie után mentünk a kézilabda pályára. Annyira meleg volt, hogy út közben rendesen leizzadtunk. Kb. 10 percet tudtam maradni az árnyék nélküli pályán, aztán muszáj volt elmennünk. Albertóék háza közel is volt, u h oda mentünk. Náluk is az udvaron hesszeltek a fiatalok. Miközben a jeges vizet ittam, észrevettem, hogy iszonyat fekete az ég a ház mögött, így hát menekülőre fogtam. És nem is volt vicces a dolog. Óriási dörgések és villámlások közepette már majdnem futottam hazáig. Fél úton el is kapott az eső. Borzalmas fekete volt az ég, féltem is. De, miután elvonult a zivatar, rózsaszín fényben virítottak a felhők.

A vasárnapot már nagyon vártuk! Egész héten erre készültünk. Ugyanis, az előző önkéntesektől megtudtuk, hogy van itt egy La Palmiers nevű hotel, ahol van medence, így hát elhatároztuk még a hét elején, hogy az egész vasárnapot ott töltjük! Viszünk ételt, és majd eszünk, piknikezünk a magunk módján. Sédhiou weboldalán láttunk is a medencéről egy képet, amely közvetlenül a folyó partján van, u h már nagyon türelmetlenek voltunk már. Picit aggódtunk, nehogy essen az eső, mint szombaton, de semmi sem akadályozhatott volna meg minket abban, hogy elmenjünk oda. Így hát vasárnap reggel 10 órakkor Sophiéktól a busz állomásra mentünk egy taxiért. 500 CFA-ért vittek el minket, nem olyan messze ám a központtól, a folyó partjára. Valóban egy hatalmas nagy pálma erdőbe érkeztünk meg, rendezett kerttel, kikövezve szépen, ahogy azt egy turista elvárná!

Beparkoltunk egy ház elé. Mellette volt sok bungaló, szúnyoghálóval ellátva, egy takarító lány mászkált a házak között. Bementünk a nagy házba, ami előttünk volt. Egy ember ült a bejárat mellett, aki tévét nézett. A hely egyébként egy bár volt, elég modern, nád ülő garnitúrával, bordó huzattal bevonva. Nagyon hangulatos volt. Mint kiderült a medence zárva van, azaz nincs benne víz, majd csak októbertől lesz nyitva… Nagyon összetörtünk. De kimentünk a hátsó teraszra, ahol folytatódott a pálma erdő és egy nagy széles út vezetett a folyó partjára, amely egy kerítéssel volt elzárva. Jobbra pedig egy kicsi beton ösvény vezetett a medencéhez, amely bár nem volt túl nagy, de elég mély volt. Jöttünkre egy óriás gyík kúszott ki a medencéből és tűnt el a kertben. Tényleg szerencsénk, hogy ezek az állatok félnek az embertől… Így elég szomorúan néztük a nagyon vágyott üres medencénket… Végül vettünk egy sört és a báros kihozta nekünk a székeket a folyó partra. Így nekünk ezen a vasárnapon csak a koszos szemetes Casamance folyó partja jutott. Ki is ültünk gyorsan napozni. Felhős volt az ég, de fátyol felhők voltak, és mint utóbb kiderült, elég jól le lehet barnulni az alatt is, sőt!  Sophie „öccse”, Alfred egy 11 éves fiú is velünk jött. Ő bement a folyóba fürdeni. Mi nem követtük, bár bokáig belemerészkedtem a nem kicsit nyálkás koszos vízbe. Közvetlenül mellénk, egy döglött medúzát vetett partra a folyó. Így azt vizsgálgattuk egy darabig. Majd frizbiztünk. Alfred elmondása szerint nem szabad a folyó part közelében lenni 2 és 3 óra között, mivel a közeli szigetről jön az ördög és elvisz mindenkit, akit a parton talál. A közelben lévő szigetet egyébként Ile de Diable (Ördög szigetnek) hívják. Ő látszólag nagyon hitt ennek, és be is vonult napozó székével a kerítés mögé, és onnan figyelt minket. Vicces volt, mert kb. pontban 2-kor a nap kibújt és olyan erősen sütött, hogy kerek 5 másodperc alatt éreztem, hogy most pörkölődött meg a combom, így gyorsan le is locsoltam magam a vízben, amely ekkorra annyira forró lett, hogy csuhaj! Szerintem kb 40-50fokos lehetett. Borzasztó meleg. Csak ekkor vettük észre, hogy amíg mi szépen itt üldögéltünk a folyó, amely egyébként 2-3szor szélesebb, mint a Duna, kb. 30-40 cm-t csökkent. Előbb az apályra gyanakodtunk, amely még mindig valószínű lehet, de azt hiszem a párolgás valószínűbb, pláne, mivel borzasztó meleg volt a vize. Ez után az történt, hogy egy fickó jött oda hozzánk, aki csak tetézte Alfred hiedelmeit, mivel egy nagyon piros poló volt rajta, és a ChicagoBulls kosárlabda csapat mezét viselte, elején egy vörös bika fejével. Engem összekevert Cristinával, amit magam sem értek, de elmagyaráztam neki a különbségeket, hogy miért is nem vagyok én Cristina. A lényeg, hogy ismerte Cristinát… A srác fürdött a folyóban, úszott egy keveset, vagy valami hasonlót csinált. De leginkább arccal lefelé, a vízbe lubickolt egy keveset. Nagyon szeretett volna velünk beszélni, de Sophie-val egyetérte: „pas Toubab! It is Sunday!”, azaz nem vagyunk fehérek, ma vasárnap van, hagyjanak békén… Tényleg jó volt ez a kis pihenés, távol mindenkitől…

És igen!, sajnos ez az ötletünk, hogy napozni menjünk délben, nem volt a legjobb ötletünk, sőt mi több a lehető legbutább ötletünk volt, de hiába, tényleg csak a saját hibáinkból vagyunk képesek tanulni. Elégé leégtünk. Alberto rák vörös lett, ami elég nevetségesen nézett ki, az én combom, hasam meg hátam olyan fekete mintha korommal festették volna be. Majd 3-4 nap után el is kezdtem hámlani, ennyi bőrt még sose hámlottam. És még nincs vége, a combomon a bőr még csak most kezdi megadni magát. Viszonylag olcsón megúsztuk. Fél 4kor visszahívtuk a taxit és haza mentünk, Sophiékhoz vitt a taxi, Monique pedig meghívott minket egy üdítőre, amelyet ő csinált, annak a magvas narancssárga savanykás gyümölcsnek (Cajoule?) a levét préselte ki valamiféleképpen. Limonádé szerűen isszák, sok cukorral. Finom. Este pedig a rádióba mentem. Pontban 6kor amikor az én műsorom kezdődött volna, elvették az áramot… Így elég kellemetlen volt, de szerencsére rá 20 percre vissza is jött, u h végül is raktam zenéket. Szerény válogatások ezek egyelőre, mivel a külső merevlemezem még nincs itt, így a netről töltöttem le eddig a kedvenc zenéimet. 

Vihar előtti csend... (3.hét)

Elfelejtettem megemlíteni, hogy vasárnap kiderült van még egy öcsém. Babakal-nak hívják és 11 éves. Péntek óta látom a házban, de mivel nem vagyok otthon túl sokat, így nem vettem észre, hogy velünk lakik. Vasárnap az ebédkészítéskor beszélgettünk keveset Amival, és akkor derült ki, hogy pénteken jött haza vakációra, mivel valamilyen bentlakásos iskolába jár. Így a vakáció kezdetével haza költözött. Rajta kívül még egy fővel bővült a család, egy cseléddel vagy egy segítővel. Fatou-nak hívják, a szembe szomszédban lakik. Öt is észrevettem már egy pár napja, mivel szorgosan tevékenykedik a házban: mos, mosogat, takarít, kicsi Bernardóra vigyáz.  

Hétfőn délelőtt Halima (könyvelő)-tól megszereztem a szervezet dolgozóinak az email címét, mivel azt vettem észre, hogy mindenki nagyon szorgosan püföli a számítógépet, az internetet. Így arra gondoltam, hogy nem hagyom, hogy megismétlődjön a múlt heti kudarcos első angol órám. Nevezetesen az történt, hogy senki se volt a közelben, vagy haza mentek már, vagy dolgoztak valahol máshol vagy éppen egy nagyon fontos munkát végeztek. Szóval mindenkinek írtam délelőtt egy emailt, hogy minden hétfőn és szerdán angol órát tartok és kedden meg csütörtökön informatikát (Office). És, hogy várom őket szeretettel a ma délutáni első órára.                

Ebéd után, Lamine-al, a szervezet vezetőjével tartottunk egy megbeszélést a tevékenységeinkről, a szerepeinkről, stb. Mindenki itt volt. Cristina nem értett semmit az egészből, és mivel úgy tűnt, hogy abból se fog semmit se érteni, amit Bouba éppen magyaráz neki, így el mondtam neki én is még egyszer, lassan. Úgy tűnt, hogy felfogta.  Azt is mondtam neki, hogy nem kellene eltávolodni a csoporttól, tehát, ha együtt megyünk valahova, akkor jöjjön velünk, nincs semmi bajunk vele, eddig is türelmesen meghallgattuk és oda figyeltünk rá. Sophie és Alberto elmentek valami kellékekért, játékokért az egyházhoz, amit még az előző önkéntesek gyűjtöttek össze. A 17:30as kezdésű angol órám, végül nagy nehezen 18:10kor elkezdődött. 4-en jöttek, plusz az iskola igazgatója, aki nagyon jól beszél angolul és a többiek helyett is szerette hallatni a hangját. (Majd megkérem, hogy ne jöjjön többet, vagy legyen egy külön óra a haladóknak, VAGY ha jön akkor segítsen, tolmácsoljon.) Az első órát arra akartam szánni, h beszélgessünk, egy kevés bemutatkozás, így az alapvető bemutatkozási dolgokat tanultuk meg. Haza érve elégé fáradt voltam, úgy volt, hogy a többiekkel sörözünk egyet , de megint itt volt Ami barátja, család barátja, akinek nem tudom a nevét. Nagyon nyomulós típus (bár errefelé minden férfi olyan), vacsora után ki hívott, hogy teázzak, beszélgessek velük. Így hát lemondtam a sörözést a többiekkel és kimentem az udvarra beszélgetni velük. Mindenki itthon volt. Ami a pici Bernardot szoptatta (7 hónapos a gyerek), igazából Papa is még mindig szopna, ő már lassan 3 éves. 

Furcsa rendszeresség van a természetben. Általában esős este után, következő este rengeteg szálló izé kerül elő. Nagyon gusztustalanok. Nagy szárnyuk van, lepke szerűek, de elhagyják azt, és utána a földön másznak, úgy néznek ki mint valami lárvák. Már hozzá szoktunk, ilyenkor sötétségben ülünk itthon, vagy a szúnyog háló alá bújok az ágyamban. De a gyíkok, amelyekből nagyon sok van, nagyon szeretik, így a bejárati ajtó feletti neoncső körül várják ezeket a szálló izékez, és megeszik őket. Úgy hogy a gyíkokat nagyon szeretjük!

Visszatérve a család barátjára. Már első alkalommal, amikor találkoztam vele –aznap amikor beköltöztünk- elkezdett „udvarolni” a maga módján. Bár reménykedtem, hogy pici hazugságaimmal sikerült eloltani a tüzet, úgy tűnik itt semmit sem érnek a szavak. Szóval most is ott folytattuk a beszélgetést, hogy ő fehér feleséget szeretne magának, mindenképpen. Mesélt a családjáról. Van egy nővére Belgiumban meg egy öccse Spanyolországban. Miután picit kiveséztük az ő utazási nehézségeiket európába, elmesélte, hogy az öccse Bukarestbe akart menni, de a reptéren 2-3 napos meghurcoltatás után vissza kellett jöjjön Szenegálba. Utána összejött neki a dolog és végül Spanyolországba ment. Azt mesélte, hogy ott nagyon sok románnal meg afrikaival találkozott. Meg hogy nehéz ott munkát találni már szinte bárkinek, de nagyon sok a román. Végül megállapította, hogy Romániában nagyobb a szegénység, mint Afrikában. Az egyenlet végül is hibátlan, akárhonnan is nézzük. Aztán mesélt  még az üzletéről. De az mái napig nem derült még ki, hogy mi is ez a biznisz. Sokat jár Guinea-Bissouba, ami innen autóval egy órára van, u h remélem hamarosan eljutunk oda! Ja kifejtette a véleményét arról is, hogy milyen rossz az európaiaknak, mivel nincsen pénzük. Azaz itt mindenkinek kezében van a pénze, az összes vagyona, míg európában mindenkinek bank kártyája van, de pénze lényegében senkinek sincs. A gyerekek elaludtak, u h mikor Ami bevitte Bernardot én is elmentem lefeküdni.

Kedden elég korán ébredtem. Nagy felhő szakadás volt hajnalban, így felébredtem és nem is tudtam visszaaludni. Reggel az irodában Papalai-nak segítettünk egy projekt összefoglalót angolra fordítani, franciáról. Ezzel sikerült eltöltenünk az egész délelőttöt, Albertoval ketten csináltuk. Napközben sort kerítettem végre a „chips projekt” megvalósítására is. Így hát ebéd után Sophieval elmentünk a drága boltba, chipsért. 1500 CFA-ba került a chips. De mivel tudom, hogy nekünk fehéreknek mindent drágábban adnak, így elkezdtem alkudozni. Elég nyomós indokaim voltak. Mivel Dakarban a Pringles chips, a nagy dobozos 800 CFA-ba került, ezzel szemben ő vmi no name török import cuccot akart 1500ért adni nekünk. Elég hosszas alkudozásba keveredtünk. Végül azt mondta nekem, hogy olyan vagyok mint a szenegáli nők, nem is vagyok európai… Nem akart engedni az árból, így nem volt más választásom, mint az adott áron vásásrolni. De azt ígérte, hogy holnap felhívja a szállítóját és alkudozik majd az áron, mivel ígéretem szerint úgy heti 2-3szor is vettem volna chipset nála. Nézelődés közben megláttam, hogy van Duracell eleme, ami kellett a diktafonomba. Érdekes módon az elem olcsóbb volt az európai árhoz képest, míg a chips a háromszorosa. Így sikerült megalkudnom 2 elem+ chips = 2000 CFA-ban. És hogy visszatérek a napokban, hogy megtudjam mit beszélt a szállítóval.

Szerdán korán keltünk, 8:30-kor mindenki az irodában volt, mivel ekkorra beszéltük meg az indulást Sya projektjére.  9-kor végül el is indultunk, egy Mitsubishi kat-kat (terep járó)val mentünk messzire, mint kiderült. Észak-Nyugat Kolda régióban látogattunk meg több falut. Sya-nak van egy női egyesülete, és több projektet futtat. A lényeg, hogy nőket támogatja. Nem teljes még a kép e téren… Szóval voltunk egy pöll-ül beszélő falucskában először. Itt tolmácsot használt. Miután megérkeztünk, lassan megérkeztek a környékbeliek is. Látványosan külön ültek a férfiak a nőktől és a gyerekektől.

A projekt, ha jól értettem az, hogy Sya eljön ide, elmondja, hogy pénzügyi támogatást tud adni a helyieknek (Osztrák együttműködés, és nem hitel, ha jól értettem, de vannak kikötések). A pénzt például itt növény termresztésre adják, egy ún fonó nevezetű növényre, amelyet a cukor betegek fogyasztanak, és jó étel pótló is az éhezés ellen. Mindehhez a helyieknek egy szervezetet kell létrehozniuk, amelyhez elegendő pár dokumentum. Szükséges egy elnök, egy alelnök és egy pénzügyes/könyvelő. Mint kiderült pénzügyes csak nő „lehet”. Erre rá is kérdzetünk, hogy miért, amire a válasz egyszerűen az volt, hogy azért mert a nőkben bíznak meg, ők tudják kezelni a pénzt, a férfiak nem. Így egy másfélórás beszélgetés után fel is állt a helyiek szervezete, elvonultak kitölteni a papírokat. Mi addig Boubával sétáltunk egyet a házak körül. Hatalmas majomkenyérfák voltak a környéken.

Ez után tovább utaztunk, visszafelé egy másik háznál is megálltunk. Itt már beszéltek mandingóul, így a bevezető köszönéseket mi is megtartottuk mindenkivel. Itt utolért minket az egyik zivatar, u h bevonultak a házba a megbeszélésre.

Albertoval nagyon éhesek lettünk, így elkezdtünk enni. Végre „lelkiismeret-furdalás nélkül” ehettem a jó kis csabai kolbászt! Bouba is kért belőle, pedig tudtommal muzulmán. Figyelmeztettem, hogy ez disznó, nehogy aztán én égjek a pokolban helyette, de azt mondta, hogy nem gond, ő nem tartja magát ezekhez a dolgokhoz, u h végül ketten fogyasztottuk el a jó kis madárlátta kolbászomat. A helyiek, gyerekek elkezdtek gyűlni körülöttünk, szokás szerint, kezet fogtunk mindenkivel, köszöntünk, játszottunk egy keveset. Közben Sya végzett, így tovább indultunk. De nem túl messzire, itt is volt még egy találkozó. Itt egy hatalmas udvarban voltunk. Hatalams kiterjedt család élhet itt (talán több feleséges család). Az udvaron jobb és bal oldalt is 3-4 ház volt. Rengeteg gyerek, nő és férfi. Az elhelyzkedés ugyanaz volt, mint korábban, férfiak és nők külön. Sokáig beszéltek… Miközben a fölöttünk ágaskodó nagy fát figyeltük, mivel két galamb rendezkedett rajta. Nagyon meglepődtünk! Az első galamb amit afrikában látunk. Bouba mondta, hogy itt megeszik a galambot, és nem is olcsó egy galamb. Mesélte, hogy szinte még ma se érti az európai hozzáállást, mivel mikor ő megérkezett Olaszországba, az önkéntességére, akkor rengeteg galambot látott, gondolta, hogy sok ennivaló, és meglepődött, mikor megtudta, hogy nem esszük meg a galambot. Megértettem persze, de kb. csak annyit tudtam reagálni erre, hogy pontosan azért nem esszük meg oda haza a galambokat, amiért ők sem eszik meg a disznókat, amelyek az utcán lábatlankodnak mindenütt…  Ennek a beszélgetésnek a végére már nagyon közel járt a fekete felhő, dörgött, villámlott, u h nagyon gyorsan leléptünk. Az autó hátuljában a szél minden homokot az arcunkba fújt, u h teljesen bebugyolálva utaztunk, majd 1 órát. De repesztettünk ám az ország úton. Ami nagyon széles ám. Jó minőségű. És persze alig van rajta forgalom. A falukban, amelyeken keresztül jöttünk, láttuk, hogy az út mentén van közvilágítás, de ezek itt napelemmel működnek, mindegyik napkollektoros volt. Ebben a régióban nagyon sok az osztrák adományozás, u h valószínűleg az Ő művük ez is.  Nagyon fáradtan érkeztünk vissza Sédhioúba, az áramot is elvették ekkora, uh végül haza ment mindenki. Az úton haza felé felhívott Magroire, hogy Olivier befejezte a djembét! U h megbeszéltük, h este találkozunk, de mivel nem sokkal ez után elkezdett esni az eső így mindenki otthon maradt.

Csütörtök délután tartottam angol órát Magroire-nak. Először beszélgettünk, majd adtam neki egy kis olvasni valót angolul, mivel, mint kiderült, ismeri a nyelvtant, de nem használja, azaz nem alkalmazza a nyelvtant.  Vacsora után találkoztunk a többiekkel megint a Macédoú kocsmában. Olivier elhozta a djembémet, u h játszottunk rajta. Előkerült sok gyerek is, akik rám köszöntek, a sötétben nem ismertem fel őket, de kiderült, hogy a srácok a kosárlabda edzésről ismernek (ahol voltam párszor, de mivel mindig akkor van, amikor az összes órám, így nem tudok többet menni, csak néha-néha). Fél egy körül haza mentünk. Sophie írt egy sms-t, hogy találkozott Christinával (ő ugyanis nem volt velünk, Albertoval meg Sophieval), miután elmentünk, látta Őt vagy 5 fiúval mászkálni.

Pénteken Sophie elutazott egy kézilabda versenyre Thiés-ba, Dakar mellé, így ketten maradtunk Albertoval az irodában. Délelőtt volt mandingó óránk, amire Christina is eljött. Az órán Chris kérte a tanárnőt, hogy énekeljünk, ami egy tök jó ötletnek is tűnt, mivel nagyon nem akartuk, hogy a tanárnő az abc tanítás folytatásába  kezdjen, ugyanis azt tanultuk hétfőn. Érdekes módon vannak magánhangzóik és mássalhangzóik. Mássalhangzókból nincs Z és V betűjük, cserébe van egy furcsa n betűjük, amit romános kalapos- i-ként ejtenek ki. Így a nyomás hatására, felírta nekünk a táblára a szenegáli himnuszt, mandingóul, u h ezt tanultuk énekelni. Mint kiderült, péntek a muzulmánoknak a szent napjuk, Albertóékat pl. megkérte a család, hogy csak 2-re menjenek haza, mivel előtte imádkozni van a család a közeli mecsetben, és az ebéd is később készül el. Így elkísért engem a drága boltba, de pechünkre zárva volt, aztán rá jöttünk, h minden zárva van. Ritka látvány számunkra, mivel ezek még éjszaka is nyitva szoktak lenni, határozatlan ideig….  Ebéd után újra megpróbálkoztunk a chips-el, de sajnos nem jött össze, lehetetlen az alkudozás, így vettem még egy, utolsó (!) chipset és haza mentünk.

Szombat délelőttre azt beszéltük meg, hogy teszünk egy nagy sétát a városban, megismerni másik részeket is, amerre még nem jártunk. Így Albertoval találkoztam a főutcán. Miközben várakoztam, oda jött sok kislány és persze pénzt kértek. Előtte láttam őket a szembe boltban ácsorogni, nevetgélni. Így adtam nekik 200CFAt hogy vegyenek cukorkát. Nagyon örültek, vettek is, vissza is jöttek megmutatni a zacskónyi cukorkát, amit össze vásároltak a boltban. Egyébként sokszor kérnek tőlünk mindenfélét, például a nadrágot, a táskánkat, a telefonunkat, meg hasnonlókat, amit épp a kezünk ügyében látnak. (Telefon terén, a helyieknek 100szor jobb telójuk van mint nekem, u h biztosan, csak az ajándék a lényeg, amit nem restek kérni, ha nem kapják.) Visszamentünk Christináért a házba, aki a tegnap esti kalandjairól meg az elmúlt napok kalandjairól számolt be. Többek között arról is, hogy volt fürdeni a Casamance-ba egy pár napja és a víz nagyon jó, meg hogy a helyi zenészekkel ismerkedik, akik nagyon jó zenéket csinálnak, ő meg énekel… Utána a piac felé mentünk, de nagyon-nagyon felmelegedett az idő, így egy taxi-motorral gyorsan haza mentem. Ebéd után találkoztunk a Macédóuban, mind a hárman. Christina magával hozott egy rasztát is, azaz egy fekete raszta hajú emberkét. Akit Talibénak hívnak, és reggét játszik. Dakartól északra egy kis faluban/városban: Toubabdialaw nevű településen. Van egy együttese is. Azért jött ide, hogy koncertezzen, de valamiért nem jött össze a program, így hétfőn utazik vissza, majd másnap odaadja nekem a zenéjét. Mivel épp a rádió felé tartottam így elkísért minket oda.  A rádióban kiderült, hogy ismerik és a zenéjét is, majd mondta Paco (a műsor szerkesztő/mindenes srác), hogy este lesz egy koncert a CEDEPS-ben (Ifjúsági ház féle).  A rádióban felvettünk pár bejelentkezést, Talibe kitalált nekem egy nevet, meg megmutattam pár zenét, hogy mi lesz az amit majd játszani fogok. Nagyon tetszett a főszerkesztőnek a dolog. Rádió után haza mentem, majd este Albertóékhoz, onnan pedig Talibe-hez meg a basszus gitárosához, Vieux-hoz. Játszottak egy keveset majd elmentünk  a koncertre. 500 CFA volt a belépő, de érdekes módon nagyon kevesen voltak bent az udvaron. a ház körül azonban sok fiatal ácsingózott hallgatták a zenét odakint, amely egyébként annyira hangos volt, hogy szerintem nálunk otthon is hallatszott… Nem nagyon testzett nekünk, így úgy döntöttnk megnézzük a másik diszkót, amiről az elöző önkéntesek meséltek, de már meszsiről hallottam, hogy ez nem fog tetszeni nekünk, így nem is mentünk be, hanem vissza mentünk Vieux-hoz. Gitároztak, énekeltünk. Majd hajnal fél2 körül haza mentünk.

A vasárnapi események már elégé szorosan kötődnek a következő héthez így azt inkább majd azzal együtt írom le, azaz próbálom összefoglalni. Mivel az események nem önmagukért beszélnek, nehéz egyszerűen elmesélni….

folyt. köv. - képek is....

Djembé

Amíg Andrea itt volt, minden este elmentünk sörözni, beszélgetni. Mint kiderült Sophie családjának szomszédságában van egy bár: „Flag”, ami egy szenegáli sör márka neve is, utóbb kiderült a bár neve: La Macédóu. De nem csak, hogy a szomszédban van, az is kiderült, hogy Monique-é az egész kóceráj. Mindegyik este, vacsora után, fél tíz, tíz óra magasságában ellátogattunk Sophie-hoz. Ő nála aztán tényleg nagyon nehéz nyomon követni, hogy ki a család tag és ki nem. Jönnek mennek az emberek állandóan. Persze mindenkivel kezet fogtunk, köszöntünk, bemutatkoztunk, de egy névre sem emlékszem. 3-4 este után kezdett letisztulni, egy kicsit a kép, vagyis, hogy kik azok, akik ténylegesen ott laknak. Egy biztos, hogy Monique a ház úrnője.

Már első este előjött az első probléma. Nevezetesen az, hogy Sophie-t nem csak, hogy egy szobába, de egy ágyba tették Sita-val, ami persze ütközik az EVS-es leírásokkal. Szóval emiatt a mentorunk, Bouba és Andrea újra leült megbeszélni a dolgokat Monique-al. Az eredmény az lett, hogy a szomszédban lévő bár egyik szobájába költözik át. Mivel, mint kiderült az nem csak egy bár, hanem hotel is, sőt mi több Diszkó is! „Hotel California”! 

Mivel Monique-nál úgy tűnt az egész város naponta legalább kétszer megfordul, úgy gondoltam megkérdezem, hogy ismernek-e valakit, aki tud djembézni, mivel szeretnék megtanulni. Dzsáj (biztosan nem így írja a nevét…), egy fiatal srác, azt mondta, hogy ismer valakit, és holnap megkérdezi, hogy tanítana-e engem.

A helyi sör a „La Gazelle”  üvegpalackos, 0,66 L-es és 500 CFA (kb. 0,70 euróba kerül), a bárban a CocaCola 500 CFA/vagy 300- változó az ára, de nappal a boltban csak 300 CFA! Nagy felfedezés volt a Wiszki, amelynek ára egy kávéscsészényi adag esetében 300 CFA! Andrea búcsú estje alkalmából meg is kóstoltuk! Bevallom töredelmesen, nem vagyok benne biztos, hogy sok köze van az európai wiszkihez, és azt a másnaposságot, amit csupán 2 ilyen elfogyasztása után nekem át kellett élnem, egy életre szóló lecke volt!

Másnap este hívott Sophie, hogy találtak nekem valakit, aki szívesen tanít djembézni! (Elég gyorsan ment! Ahhoz képest, hogy a mentorunk elég határozottan kijelentette,  hogy itt nincs senki, aki értene hozzá.) Szóval vacsora után átmentem Sophiékhoz. Megint nagyon sokan ültek a udvarban. Sötét is volt, így elég nehéz számomra az ismerkedés. Nem csak, hogy furcsa nevük van, amit elsőre nem tudok megjegyezni, de nem látom az arcukat a sötétben, így aztán másnap még nehezebb felismerni őket, mikor az utcán rám köszönnek – ilyen volt már sokszor! Szóval Olivier az, aki ismeri a környező népcsoportoknak a zenéit és nagyon jól djembézik. Rögtön le is ültünk, mutatott egy pár ütemet. Majd a testvéreivel meg a haverjaival énekeltek mandingó-ul, a lányok pedig elkezdtek táncolni.

Olivier-ral megbeszéltük, hogy segít nekem dobot venni és kicseréli nekem a bőrt rajta. Meg azt is, hogy (szerda lévén), csütörtök este találkozunk. Másnap viszont a meleg megint nagyon kifárasztott így lemondtuk a találkozót, és inkább pénteken találkoztunk. Megbeszéltük, hogy 7 órakkor találkozunk a buszállomáson. Az irodából későn indultunk el Sophie-val, és igazából csak az úton jutott eszünkbe, hogy van egy találkozónk! Egy srác megállt mellettünk motorral, és valamit kérdezett, én nem nagyon értettem mit motyog, Sophie is értetlenül nézett. Akkor megint ránéztem a srácra és lassan megkérdeztem, hogy „Olivier c’est ou?” (hol van Olivier?), erre azt válaszolta, hogy Ő AZ! Na igen, ilyen bakikat gyakran csinálunk. Legjobb lesz, ha megerőltetem magam és próbálom megjegyezni az arcokat, és sötétedés után pl. nem ismerkedni! Sophie kimentett, és kijavított, hogy én azt akartam kérdezni, hogy „Olivier, hol is találkozunk?”

Aznap hozzájuk mentünk, az udvaron játszottunk. Elég hamar előkerült még több fiatal. Körbe ültek, tapsoltak, énekeltek. Majd táncoltunk is. Olivier dobja elég nehéz, így egy idő után bele is fáradtam a tartásba, felálltam, elkezdtem én is táncolni. Juliett (mint utóbb kiderült unokatestvér, nem testvér) mutatott is pár táncot. Van egy új tánc is, amire hamar rákattant mindenki. Bár még sokan elkezdenek nevetgélni, ha valaki elkezdi táncolni, de már mindenki ismeri a mozgást. „Júúzá” a neve, és mint megtudtam Dakarból érkezett, vagyis ott táncolják. Egy másfajta kézmozgás van ebben a táncban (ritmusában biztos nem, de külalakra indiai tánchoz hasonlít).  „poorong denganulálú” – ezt is gyakran énekelik, és azt jelenti hogy „kislány szeretlek/szerelmes vagyok beléd”.  9-kor haza mentünk vacsorázni.

Legközelebb szombaton találkoztunk, elhívtak minket az egyik helyi diszkóba, mivel Magroire, Olivier testvérének van egy egyesülete, egy katolikus egyesült és azt mondta, hogy nekik lesz este ott a bulijuk. Természetesen elmentünk, bár sok kedve senkinek sem volt hozzá. Nem tudom beazonosítani a zenét ami szólt, de spanyolos, mánele-s dalok voltak, amik vagy szenegáliak vagy nyugat afrikaiak, de semmiképpen sem a populáris nemzetközi zene, inkább tradicionális számok voltak. 500CFA volt a belépő. Éjfél körül kezdett el gyülekezni a nép. 1-re már elég sokan is lettek. Christina már 3 sört megivott, elégé vidám lett és beszédes. A kedvence Olivier testvére, Magroire, mivel ő beszél angolul. Persze eleinte elég nehezen ment neki, de egy hét alatt elég jól belejött. Muszáj volt táncolnunk is, így bementünk megmozgatni magunkat. A terem flúoreszkáló festékkel volt kipingálva, mindenféle mintával, meg a diszkó nevével, lila neoncsővel van megvilágítva minden, és minden oszlopra fel van szerelve egy ventilátor. Ahogy észrevettem, itt nem gáz, sőt!, direkt hasznos kellék a nyakba akasztott törülköző, mivel bent meleg van, a tánctól pedig csak még jobban izzad mindenki, így mi is, és hamar ki is jöttem. Inkább ücsörögtem az asztalnál, beszélgettem és nézelődtem a sötétben.  2-kor meguntam a diszkót így haza jöttem. 

(Amíg itt volt Andrea, a La Macédou /„Hotel California”/ hotel-bár-diszkóban is voltunk, mivel ott söröztünk mindegyik este. Ott láttunk egy ’party fotóst’. Szerettem volna csináltatni egy képet magunkról, mivel hát azért ez itt mégis csak más, de ránk szóltak a helyiek, akikkel egy körben táncoltunk, hogy ne!, mert drága:  500CFA-ba kerül egy party fotó! Jó, mi? :D)

Vasárnap volt Celine (Sophie „unokatestvérének”) a 18. születésnapja, így úgy gondoltuk meglepjük valamivel. Elmentünk hát együtt a piacra. Tőlem kapott egy pár fülbevalót meg egy lila pólót, Sophie vett neki egy papucsot –mivel két napja szakadt el a másik-. Utána a Casamance folyó partjára mentünk találkozni a srácokkal, mivel elhívtak minket ide délutánozni. Hozták a dobokat is, azonban a túl parton már nagyon sötét esős felhők közeledtek, így végül nem lett semmi belőle, haza indultunk. Siettünk haza az eső elől. Az első Szenegáli esőnk elől.  Nem is az első, talán a harmadik, de az első kettő hajnalban volt, így csak arra volt jó, hogy felébresszen. Mindenki menekülőre fogta, hajtották be az állatokat az utcáról, amíg végig értünk a fő utcán majdnem ki is ürült az egyébként nyüzsis utca.

Legközelebb kedden találkoztunk (2hét), Monique-ék udvarán játszottunk. Odaadtam Oliviernak a pénzt, 35 000 CFA-t a djembére, azt ígérte 1-2 héten belül készen lesz. Játszottunk, Olivier  kb. elaludt mellettünk, mivel, mint kiderült egész nap építkeztek. A nagyobbik testvérük házát építik így persze estére nagyon elfáradtak. Roland-al és Magroire-al játszottam tovább. Nagyon szép ritmusokat építettünk. Aznap este megbeszéltük, hogy csütörtökön találkozunk délután 6kor, és elmegyünk az új házhoz. Ott a tetőre költöztünk fel. Szép szavannás csöppnyi naplementénk volt. Cristina is játszott a dobon, közben táncoltunk, mutattak a fiúk nekünk sokféle tánclépést. Kiderült, hogy Magroire 25 éves, Olivier 29. Djola-k. Majd megkérdeztem, hogy miben különböznek a djola-k a mandingóktól. A válasz persze nem volt egyértelmű, de leginkább a nyelvben, meg aztán azt modnta, hogy a rituálékban, az ünnepekben. Megkérdeztem, hát h milyen ünnepeik vannak, aztán elmesélte, hogy augusztusban neki haza kell majd mennie, mivel akkor lesz a felnötté avatási szertartása, amelyről nem igazán akart sokat mesélni, de megkérdeztem, hogy velük mehetünk-e, azt mondta, hogy igen, de úgyse látok belőle sokat, mivel ilyenkor elvonulnak az erdőbe. Aztán később, Boubánál is faggatóztam, mivel ő is djola, Bouba azt mondta, hogy ilyenkor 2-3 hónapra a férfiak elvonulnak az erdőbe. És ő volt már 10 évesen, és nem akar emlékezni rá, nem is akart mesélni róla. Remélem, augusztusban majd többet megtudunk erről, mivel akkor tervezzük meglátogatni Bouba szülő faluját is.

Utána több napig nem találkoztunk. Majd csak a harmadik héten, szerda este hívott Magroire, hogy kész a djembém! Vacsora után viszont esett az eső, így nem mentünk végül sehova. Csak csütörtök este kaptam meg végre a drágaságot, ami több mint 10 kg. A Macedou előtt játszottunk, ahol összegyűlt sok gyerek is. Ők is játszottak rajta, tanítottak nekünk táncokat. Friss kecske bőrt tett rá Olivier, meg sok minden egyebet mondott, amit nem értettem, de a lényeg, hogy még hagynom kell a napon száradni 10 napot, legalább. Ez így rendben is volt, egészen tegnapig (4hét, kedd), amikor is elkezdett esni délben az eső. Valamiért reggel úgy éreztem, hogy esni fog az eső – mondjuk minden reggel 9kor úgy néz ki az ég, hogy esni fog. Meg is kérdeztem Ami anyukám, hogy esni fog-e ma az eső, hát nyilván ő sem tudta, így úgy döntöttem, hogy nem teszem ki a djembét a napra, száradni, barnulni. Jól is tettem mert délben, 1 előtt megérkezett az esős évszak. Legalább is a helyiek ezt mondták. Mostantól minden délben, napközben többször is esni fog az eső….  

Mézes heteink vége? (2. hét)

A napi programunk a következő képen alakult. Minden reggel 9-kor kezdtük a napot (8kor kelek). 11-ig kb néma csendben püfölte mindenki a saját laptopját. Hétfőn, szerdán és pénteken mandingo óránk volt. Az első óránk az nagyon viccesen telt, pedig csak a köszönést tanultuk. De valami írtó illogikátlannak tűnő párbeszédet kellett megtanulnunk:

I.

Peloc: I saama. [í száámá] (=jó reggelt- délelőtt használják. Dél és du. 5ig: i tiinan, 5 után: i wuraara)

Biondo: Peloc, i saama.

Peloc:  Biondo

II.

Peloc: Kortananten (= ?)

Biondo: tananten

Peloc: suukono n koolu le (= hogy van a család?)

Biondo: i bi yee [í bí dzsé] (=jól)

……….

- ezt oda-vissza, többször elismétlik. Sőt, azóta kiderült, hogy ezt még hosszasan folytatják, közben fogják és rázzák egymás kezét. A nyelvórák hasznosnak tűnnek, bár nem egyformán mindenkinek. Christina pl. lehet, hogy inkább csak a mandingo nyelvet fogja megtanulni, nem a franciát. Mivel sokat játszik a gyerekekkel, igazából ő már többet tud mint mi...

 

Az óra után, minden dél, 1 körül haza megyünk ebédelni. Minden ebédre rizs van, zöldséggel: egy répa, egy édes krumpli, egy zellerféle zöldség és egy negyed fej káposzta, amelyet mind a halnak a levében készít el Ami, így nem tudom elkerülni a hal ízét vagy szagát. Hét elején kerestem már a kiutat ebből a monoton ebédből, így kitaláltam, hogy szerdán együnk étteremben (mivel az is van itt). Így Boubával elmentünk hétfőn az étterembe megrendelni az ételt. Kifejezett kérésem volt, hogy sültkrumpli legyen sok zöldséggel, rizs és hús nélkül. A többiek is beleegyeztek a dologba. 2000 CFA volt ez az étkezés. 

Éjszaka végre elkezdett esni az eső. Ez jó, mert lehűti a levegőt. Még fáztam is éjjel, és a ventillátort is ki kellett kapcsoljam. Viszont rossz volt, mert a pléh tetőn a felhő szakadás olyan volt mintha az agyamban csörömpöltek volna konyhai edényeken nagyon-nagyon hangosan. 

Kedden nem volt sok dolgunk, még mindig az európai kapcsolatteremtéssel voltunk elfoglalva nagyon-nagyon. Délután találkoztunk össze az amerikai toubabokkal. Este pedig sörözni voltunk. Ja! Sophiéknál, ahova jött Magroire, Olivier és Djai (ld. Djembé poszt -hamarosan), hozták a djembét, u h zenéltünk jó sokáig… Egy idő után jól bele lehet jönni. 

Szerdán minden kezdődött újból. Reggeli internetezés, 11től mandingo óránk volt. Ez alkalommal nagyon sok mondatot tanultunk, bele is fáradtunk elég hamar. Majd elmentünk ebédelni. (Ilyenkor persze szólunk otthon, hogy nem ebédelünk otthon, majd csak este jövünk haza.) 

EBÉD

Az étterem a főutca folyó felőli végén van. Oda mentünk, ahonnan Andrea rendelte a búcsú estéjén az ételt. Mi időben megérkeztünk 13:00-kor. Kiültünk a fedett teraszra. A nap egyre jobban kezdett égetni, az aszfaltból sugárzott a meleg. Mint kiderült csak étkezni lehet itt, így a napi CocaColánkért át kellett menjünk az út túloldalán található boltba. Már lassan 13:45 volt, és már nagyon-nagyon éhesek voltunk. Nem is értettem, hogy miért kell ennyit várni, mikor már hétfőn megrendeltük 13:00 órára az ebédet. (Azt is tudni kell, hogy errefelé az emberek elégé pontosak, igaz, a fél óra késés még belefér, de általában pontosak az emberek.) Benéztem az étterembe, megérdeklődni, hogy hogyan állunk. Bent, a sötét meleg étteremben volt még kb. 4 asztal, és mindegyik asztalnál ült egy-egy ember. Szótlanul, csendesen, az asztalon könyökölve,  maga elé bámulva várta mindenki az ebédet. 

Először kaptunk egy nagy kosár szeletelt kenyeret. Annyira éhesek voltunk már, hogy szinte mind megettük még mielőtt a tál étel megérkezett. Majd végre megérkezett az ebédünk is. Egy fém tálon, kis bemélyedésekkel kialakított tálcán volt saláta, reszelt répa, kevéske sültkrumpli, paradicsomkarikák, paprika meg uborka szeletek. Én nagyon nagyon tudtam örülni ennek az ebédnek. A többiek nem tűntek annyira lelkesnek. De nekem semmilyen más kívánságom nem volt, minthogy zöldséget egyek. Sokat, sokfélét.  Kaptunk hozzá mustáros szószt is. A többiek féltek egy kicsit az ételtől, pláne a salátától, mivel nincs hideg víz így nem igen lehet megtisztítani, de jól szemügyre vettem a salátákat és megállapítottam magamnak, hogy akárhogy is lesz, akkor is megeszem a salátát. Sőt, a többiek sokat válogattak az amúgy is kevéske ételből, így végül én ettem meg mindenki maradék ételét. Nagyon boldog voltam. 

Aznap délutánra azt a projektet tűztem ki magamnak, hogy ketchup-ot veszek. Mivel korábban, mikor a piacon voltunk és benéztünk több boltba, észrevettem, hogy egy helyen árulnak Heinz ketchup-ot(!!!). Mindenképpen venni akartam egyet, a mindennapi ebédemhez, a rizshez. Este otthon tészta volt vacsorára. Ritkán van, hetente egyszer vagy kétszer.. Ők hallal eszik, én csak a szószal szoktam enni, de kenyeret is esznek hozzá.

Csütörtökön Sophie elhívott minket a kézilabda edzésre. (Mint kiderült Sophie a marseilli kézilabda csapatban játszott sok évet. Csak pár éve hagyta abba, mivel valami probléma lett a kezével. Így itt lehetősége van a fiatalokat edzeni.) Így hát elmentünk. Tanultunk pár dobás technikát, a rettentő melegben. Sokszor eszembe jut a mondás: „nem fehér embernek való”. 

Utána Olivier-ékkel találkoztunk. Van egy idősebb báttyuk is, aki egy nagy Toyota dzsippel jött értünk. Elvitt minket az épülő házukhoz, ami a város szélén található, az egyik arab iskola és a kosárlabda pálya közvetlen szomszédságában. Bár már láttunk egy nagyon szép házat, ahol valami gazdag asszonyság lakik (ki volt csempézve még az udvar is, dísz növények, pálmafák, kiépített tetőterasz). Szóval az épülő ház, már majdnem készen volt. Errefelé elég tipikusan négyzet alakú házakban laknak az emberek (majd lerajzolok párat). Ki volt csempézve az egész, és hatalmas nagy meglepetésünkre két fürdőszobája volt fürdőkáddal és angol wc-vel !!!! A nappali pedig egy iroda szobának volt berendezve, u h biztosan valami nagyon fontos ember. Majd az idősebb testvér elment, mi pedig felmentünk a teraszra, dzsembézni. Naplemente után elindultunk haza. Másnap volt Celine ( Sophie egyik unokanővére, akinek szülinapja is volt) egyik unokanővérének az esküvője, egy kb. 30 km-re lévő faluban. Elhívott minket, így hát elmentünk. 

ESKÜVŐ

Péntek reggel még az irodában gyorsan elintéztem az emaileket, majd 11-kor indultunk az esküvőre. Monique nem jött (/Sophie anyukája/ pedig neki is rokona az ifjú házaspár), de előző este készített sütiket, és a bárból vittünk üdítőket, meg nagy tálban rizst, ételt. Taxival mentünk (5000 CFA), fél óra volt az út. Mikor megérkeztünk, természetesen mindenki minket figyelt. Az udvar tele volt férfiakkal és nőkkel, külön-külön. Ja, azt tudni kell, hogy ez egy muzulmán esküvő volt. Ceremónia nem volt. Celine azt mondta, hogy az előző nap volt egy másik faluban, ez itt a lány családja, és szombaton is lesz valami… Nem teljesen értettük, hogy micsoda. 

Minket betereltek egy szobába, ahol a menyasszony volt. Narancssárga ruhában volt. Körülötte ült még pár lány, akik egyforma ruhába voltak öltözve. A kis szobában 14-en voltunk. Leült mellém egy bácsi, aki egy kicsit magyarázott. Azt mondta, hogy ezek az emberek, a szobában a menyasszony családja és kísérői. Ők együtt ülnek, együtt esznek. Meg is érkezett lassan a nagy kerek pléh tál, sok kanállal. Lerakták a földre, középre. Tényleg pont annyi hely volt még a szobában, hogy az edény középen a földön elférjen. Mindenki kapott egy kanalat és elkezdtünk étkezni. Többen kézzel ettek. Az ennivaló rizs volt, rajta viszont eddig még nem látott narancssárga és fehér színű szósz. Egyszerre lettem kíváncsi és rosszul. Sophie nem evett, én lassan ettem a rizst, kicsit belekóstoltam a szószba is. A bácsi mellettem azt mondta, hogy a fehér az kecske/juh tej vagy túró a narancssárga pedig pálma szósz. Elég furcsa kombinációnak tűnt, megkóstoltam párszor, de nem erőltettem a dolgot. A szobának a fala egyébként kopott, vakolatlan volt. A fejünk fölött pedig egy madzagon plüsik voltak fel aggatva. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire szegény ez a hely, amikor az ágy fölött nem lógott szúnyogháló, hanem csak egy függöny volt – ami nyilván nem „megfelelő” védekezés a szúnyogok, rovarok ellen éjszaka. Akkor újra körülnéztem.... Azt hiszem ez volt az a pont, amikor végre elkezdtem látni, hogy mekkora a szegénység errefelé. Szóval ezennel vége is lett a mi mézes heteinknek, az enyémnek mindenképpen, miközben az ifjú házaspáré pont elkezdődött. 

A vőlegényt nem láttuk, legalább is nem mutatták be nekünk. Fényképező gépet nem mertem elő venni, fotózni. Korábban sokszor ránk szóltak, hogy ne fotózzunk, így nem igazán tudtam, hogy mit is csináljak, így csak a fejünkből néztünk kifelé. Evés után Celinenel átmentünk egy pár házra lévő házba. Ott lakott a testvére, Zita (azaz Sita, mivel mandingó nyelvben nincsen Z betű) és a barátja. A ház rendben volt, de itt is nagyon sokan laktak. A ház mellett volt egy nagy fa, amelyen igazi, szavannás dög madarak voltak (fotó!). Útközben Celine elmondta, hogy nincsen zene az esküvőn, mert van egy halott a faluban. Így ebben a mókában sajnos nem volt részünk. Megvártuk, amíg Sita és a barátja elkészülnek, majd együtt mentünk vissza. 

Mikor beértünk az udvarba, úgy tűnt kicsit átrendeződött a nemek elhelyezkedése az udvaron. Egy asztalnál pl. férfiak ültek és kártyáztak, francia kártyával –mi mással... Belote-t játszottak. Mi kimentünk a ház mögé, egy nagy mangó fa árnyékában ültettek le minket. Több fiatal lány is kijött. Itt ücsörögtünk. Sokat beszéltek körülöttünk.  A ház háta nem volt elkerítve semmivel, kb úgy tűnt, hogy itt azonnal kezdődik a szavannah. A messzeségben, Észak felé sötét felhők voltak, biztosan esett az eső. A szél ekkor keletről fújt. Később lettem csak figyelmes arra, hogy a felhők elvonultak Nyugat felé, a szél pedig északról kezdett el fújni. Egy fél óra múlva a felhők már Dél felé voltak, a szél viszont nyugat felől kezdett el fújni. Ez jó sokáig tartott. Közben bementünk egy másik szobába enni. A második fogás volt soron - nekünk. Egy még kisebb szobába ültünk be 8an. Rizs volt terítéken ezúttal egy már ismert, hagymás szósszal és hússal. A szoba hasonlóan nézett ki mint a másik kis szoba. Evés után az udvaron végre előkerült Celine is, így mertünk csinálni egy fotót. Végül a gyerekek fellelkesültek a fényképezőgéptől, és mindenki fényképet szeretett volna csinálni. Készítettünk is egy párat velük. 

Lassan 5 óra volt, így nekünk menni kellett, a dakari buszt kellett elcsípnünk az úton. A szél most viszont már Dél felől fújt, amerre a nagyon sötét felhők is voltak. Az úton ácsorogva a sok gyerekkel körülöttünk, kétszer is elhajtott mellettünk egy katonasági konvoj Elég ijesztőek. Mikor a második dombocska mögött, az úton már látszódott a mi buszunk, eleredt az eső. Mindenki be akart hajtani minket, hogy majd az eső után, a következő busszal menjünk el, de erősködtünk, hogy megvárjuk a buszt, hiszen már csak pár száz méterre van innen. 

A busz! 

Az a busz, amelyikről lógni szoktak az emberek. Dakarban is láttunk már ilyet, a helyi busz járat ilyen. Szóval, ahol mi álltunk, ott még rajtunk kívül legalább 6-an szerettek volna felszállni a már amúgy is tömött buszba. Nagy tolakodás alakult ki. Csak azt láttam, hogy mindenki előttünk van. Sita barátja próbált minket húzkodni, de természetesen mi nem tudtuk, hogy mi itt a rendszer. Végül a buszos fiú, aki rendezi itt hátul a dolgokat, félre lökte a helyieket, és felhúzott minket a buszra, csinált nekünk helyet. Így sokan ott maradtak, mi pedig a buszon ülhettünk. Úgy éreztem, hogy nekünk itt és most lőttek. Biztosan meg fognak minket gyilkolni… 

A következő 5 km.-en belül többször is megállt a busz. Egyik helyen egy nagyon erőszakos fickó kapaszkodott  fel a buszra, és elkezdett ordítani mindenkivel. Nem franciául, woloful valószínűleg, mivel nagyon sok francia szót mondott, a mandingó-ban pedig nincs ennyi francia. A szavakból, amiket mondott, meg a gesztikulálásból az én fejemben a következő történet állt össze: „ Mit képzeltek magatokról, ebben a buszban 24 embernek van helye, és mi az hogy én nem férek el, mikor még van hely, még elférnek páran. A katonaságnál dolgozom, katona vagyok! Ha akarom bárkit lelőhetek, itt azonnal. Vagy Sédhioúban letartóztatok mindenkit!” Szóval picit megijedtünk Sophieval, a két egyetlen fehér ember ebben a buszban. Sokan válaszoltak neki, az asszonyok néha kórusban mondták neki a magukét. Sokáig veszekedtek. Nem tudjuk miről, de abban majdnem teljesen biztosak vagyunk, hogy a buszossal volt baja. Egy idő után elcsendesedett. Az autó hátulján lógott, kívül. A buszos fiú be is csukta egy idő után az ajtót. Kívül rázkódtak. Az asszonyok elkezdtek hátra fordulni és minket néztek. Majd be is szóltak nekünk, azt kérdezték, hogy miért nem a kat-kat (7személyes autóbusz járat)-al megyünk, majd jól kinevettek minket. 

Sédhióu határában az ideges srác leszállt. Tényleg a katonaságnál lehetett dolga. Jött a „határőr” katona leellenőrizte mindenki személyiét. Érdekes módon a városból kifelé személyi nélkül nyugodtan lehet közlekedni, így nekem fel sem tűnt, hogy szükséges lenne magammal vinnem az útlevelemet. Kicsit megijedtünk. Próbáltam elmagyarázni a katonának, hogy miért is nincs nálam az útlevél, Sophie kisegített, de nem válaszolt, nem reagált semmit a katona. Elvitte Sophie személyiét, majd visszahozta, és mehettünk is tovább gond nélkül a busz állomásra (ez a fő utca közepén van, napjában 4szer megyünk el mellette). Még megittunk egy CocaColát a nagy stresszre amit átéltünk, aztán mindenki ment a dolgára, haza. Hosszú péntekünk volt. 

Szombaton végre volt egy kis időm magamra, így irogattam, tanultam. Ebéd után Cocacoláztunk a többiekkel. Christina nem nagyon nyit felénk, például szombaton sem jött el a „szokásos” kis találkozónkra. Megbeszéltünk egy projektet.

Lényegében egy olyan projektet fogunk csinálni, amely folytatása az előző önkéntes csapatnak. Ugyanis tavaly novemberben rendeztek egy sport rendezvényt, egy futamot, ahol nagyon sokan, szinte az egész város részt vett. Ezt akkor annyira megszerette a város vezetősége, hogy azóta is emlegetik. Ezt biztosan megrendezzük mi is. Ezen kívül egy „Karmance”-t is csinálunk, gyerek karnevált. Mivel októberben kezdődik itt az iskola, így október végére, vagy novemberre időzítjük. Lesz sok gyerek program.

A kis megbeszélésünk után Sophie elment egy megbeszélésre a Handicap International-hoz. Albertoval pedig meglátogattuk Bouba húgát, Fatou-t és Halimat. Igazából Sya-t kerestük már jó pár napja. (Sya-ról írok majd egy külön posztot). 

A főutcán, nagy ricsaj közepette egy-egy csapat vonult el mellettünk, akik egy motort kísértek, dudáltak és kiabáltak valamit. Mint kiderült egy verekedésre mentek, "la lutte". Ezt itt sportszerűen űzik. Halima-tól kaptunk főtt mangót, amely zöld volt és nagyon forró. Ehetetlenül meleg. Ilyet se ettünk korábban. Ezt ők rendesen eszik, mint mi az almát :). 

Végül elindultunk az egyik motoros csapat után. Egy magas nádfallal körülvett udvarban volt a nagy „happening”. A gyerekek a fal körül a réseken leskelődtek befelé, ahonnan nagy hangzavar hallatszott ki.  200CFA volt a belépő, u h bementünk mindannyian. (Erről készítettem egy 20 perces felvételt, de túl lassú itt a net, hogy feltölthessem… Majd otthon vagy valahol azért majd megpróbálkozom vele.) Egy kör volt az udvar közepén. Itt verekedtek a fiatalok. Körbe állta őket a közönség. Pár hangfal is ki volt helyezve és egy bemondó is volt, aki folyamatosan beszélt. Az nyert aki két vállra tudja fektetni az ellenfelet (legalább is a töb kör meccs után ezt a következtetést vontam le). Szabad verekedésnek/harcnak tűnt. Óriási nagy hangzavar és ordibálás tört ki, amikor valaki nyert. Végig néztük az összes verekedést. Videó és képek majd jönnek… 

A meccs végére az eső is megérkezett u h haza siettünk. Több órán keresztül esett az eső. Sophie írt egy sms-t, hogy a Handicap International-al jó volt a megbeszéllése, és ha van kedvünk, akkor menjünk el vele a vasárnap reggeli találkozóra. 

Vasárnap reggel Amival együtt indultunk el itthonról. Ő a piacra ment. Így együtt indultunk mentünk. Alig hogy kiértünk a főutcára megállt egy dzsipp mellettünk és felvett minket. Kiderült, hogy ő az amerikai felesége. És valójában amerikai a fekete hölgy, nem idevalósi.  

A patikában vettem C vitamint, mivel abból van a legkevesebb az itteni ételekben. Narancsot ugyanis még nem láttam. Egyéb gyümölcs, amit a helyiek árulnak az egy magvas, savankás gyümölcs "matt"(kép!) meg a banán, de az törpe banán, de nagyon finom íze van, nem ugyanaz, amit otthon lehet enni. Szóval vettem 1000mg-os C vitamint, Kálciummal. 10 db. pezsgő tablettás 1600 CFA-ba került, amely nagyon drága! Pedig errefelé bizony nagy szükség van rá. Kértem róla számlát, majd a biztosításunk talán vissza fizeti. 

Utána a folyó partjára mentünk. Ott volt a találkozó a „chambre de métiers” házban. Sok hátrányossággal küzdő ember volt itt. Mindenki bemutatkozott, elmesélték, hogy miket csinálnak, milyen foglalkozásaik vannak. Többek között nőknek van itt sminkelés, varrás, lekvár készítés foglalkozásuk. Készítenek szirupot is. (Képek!) Mint kiderült Dakarból érkezik ma ide egy miniszter úgy hogy arra készülődtek nagyon. Kb. 20 méterre volt ide a piac, u h amíg várakoztunk átmentem a piacra körülnézni, hogy mi az amiből válogatni lehet errefelé.

 Szóval van paradicsom, kicsik és elég csúnyácskák voltak. Paprika, répa, ami szintén elég kicsi és csúnya. Láttam foghagymát, lila hagymát. Ez utóbbit esszük mindig. Zöld leveleket. Félbe és negyedbe vágott káposztát. És padlizsánt! Arról nemrég azt olvastam, hogy egy speciális, afrikai padlizsán, u h azt hiszem bukott a padlizsánkrém készitős projektem. De majd azért megpróbálkozom vele. (Majonézt árulnak a kis boltokban, mindenhol.) A hal piac is itt volt, de próbáltam messzire elkerülni. Aztán voltak magvak is, azt nagyon szeretem. Volt bab, lencse, kuszkusz, marokkói kuszkusz, só, meg egyebek. De azt is meg kell jegyeznem, hogy ez dél körül volt, lehet addigra a jó dolgok elfogytak. Megpróbálok legközelebb Amival menni a piacra, korán, hátha akkor több jó dologból lehet válogatni. 

A rendezvényre megérkezett egy egész konvoj, katonai kísérettel. Asszonyok lepték el az egész udvart, valami szózat félét kiabáltak, benne volt a manding szó is, u h valami saját dolgot kiabálhattak. Tévé is volt, riporterek is sokan. Férfiak azonban nem voltak. Dakarból azt hiszem az egészségügyi miniszter asszony látogatott el. Körbe vezették a termekben, megmutatták neki, hogy mivel foglalkoznak itt a Handicap International-nál. Azt gondoltuk, hogy lesz valami beszéd is, de nem volt. Majd átvonultak a szomszédos telephelyre. Ide már nem mentünk velük. Otthon Ami épp az ebédet készítette, u h amíg Papa „öcsémmel” játszottam segítettem neki rizst mosni. Hozott valami narancssárga gyümölcs félét, hogy egyem meg. Ahogy elmagyarázta rájöttem, hogy az a pálma magja/gyümölcse, amiből az esküvőn készült a szósz a tejjel. Nem volt semmilyen markáns íze. De narancssárga volt és befogta a kezemet.  

Ebéd után átmentünk Sya-hoz mindannyian. Mivel Albertóval, mi ketten mindenképpen szeretnénk vele dolgozni, persze ha van számunkra hely. Átnéztem Halima angol jegyzeteit is, mivel hétfőn kezdjük az angol órákat. Utána Sofiékhoz mentünk. Christina lelépett. 

6-ra a rádióba mentünk. Mivel, bár gügyögni és kérdezni tudok franciául, azért még nem értem, hogy mit mondanak nekem, így az interjú készítős tervemet el akartuk halasztani augusztusra. Mivel remélem, hogy addigra nagyon jól fogok franciául beszélni. A rádiós srác viszont azt mondta, hogy addig akkor tegyünk zenét, ami teljesen jó ötletnek tűnt. U h a következő 2 hónapban zenét fogok szerkeszteni, vasárnap délután 6 körül a Radio Gabou-ban! 

Vacsora után vasárnap este Albertoékhoz mentünk, mivel azt mondta Alberto, hogy vasárnap este megtanul teát készíteni. Egy nagyon sajátos zöld tea készítő technikájuk van a helyieknek. (Majd leírom, ha már pontosan tudom.) Mi nálunk nem szoktak csinálni. Sophiéknál ittam párszor. Alberto végül nem tanulta meg, hogyan kell csinálni, de az egyik „öccse” csinálta nekünk a zöld teákat. Mi közben beszélgettünk, a gyerekekkel játszottunk, akiknek nyílván 6szor annyi energiájuk volt mint nekünk, szóval le is fárasztottak. Az egész család kint ült, feküdt az udvaron. A nők mogyorót bontottak, amibe besegítettem én is, na meg az evésbe is. Már egész nagy adagot megtakarítottak. Ha jól tudom errefelé nagy a mogyoró export, u h gondolom ők is nagyban árulják vagy az utcán árulják.

....Ez történt a második héten. :) Képekkel, amint látjátok, sokkal napra készebb vagyok mint az írással, de csak mert azt jobban szeretem szerkesztgetni. 

Akklimatizáció tekintetében teljesen jól vagyunk. Kicsit aggódunk Christina miatt, mivel mint megtudtuk még a kötelező oltásokat sem kapta meg, ami viszont nagyon veszélyes is lehet. 6 hónap alatt sok mindent összeszedhet, ő ráadásul a gyerekekkel játszik egész nap. U h a következő héten megpróbáljuk kideríteni, hogy melyik oltásokat kaphatja meg. A helyi boltokról is írok majd mivel elég viccesek... 

Végül, muszáj leírnom, mert napok óta viszhangzik a fejemben: "ami nincs leírva az nincs", alap antropológiai napló vezetési szabály, amelyet azt hiszem most értettem meg csak igazán...