4. hét

Megpróbálom az elmúlt két hetet inkább összefoglalni, mint leírni, mivel elég sok minden történt, és közben mégsem. Az egyik dolog az, hogy azt hiszem túl vagyok végre a nehezén, azaz hozzászoktam végre a helyiek viselkedéséhez, szokásaihoz. Így már sikerül elengedni a fülem mellett a sok hívást, megszólítást. Persze a gyerekeknek nehéz ellen állni, hiába látnak naponta 4szer, minden egyes alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel kiabálnak utánunk. A gyerekek által lassan mindenki ismeri már a nevünket, így nem lepődünk meg már egyáltalán ha egy zuhanyzóból, ablakból a sötétjéből kiabál valaki utánunk. Ilyenkor vissza szólunk udvariasan, de ennyi az egész. Ha csak sziszegnek utánunk azt nem vesszük fel, a madmoiselle vagy a madamme-ra még reagálunk. De ez ilyen itt. Nem könnyű „nem udvariasnak” lenni, de a helyzet valahogyan megköveteli, mivel ha hagynánk, akkor valóban, minden figyelmünket szeretnék. Vicces ugyanakkor, van egy kis srác az utcám sarkán. Minden egyes alkalommal (naponta legalább 4szer) kiabál utánam, de amikor vissza szólok neki és a nevén hívom, vagy megkérdezem tőle, nagyon egyszerűen, hogy „Ca va?” el némul, és ijedten néz rám. Úgy gondolom, hogy bár érdekesnek találnak minket, toubabokat, azért meg is vannak ám rendesen illetődve, amikor megpróbálok közeledni feléjük. Így volt ez egy másik kislánnyal is, aki a hátsó szomszédunk, párszor össze találkoztam velük, mindig nagyon lelkes, persze csak amikor messze vagyok, de amikor oda mentem hozzá közel, úgy elbújt, hogy hirtelen nekem lett lelkiismeret furdalásom. Azért a többi kölyök továbbra is lelkesen oda rohan hozzánk kezet fognak velünk, majd cukorkát, labdát vagy pénzt kérnek. Most már jó lesz felkészülnöm ezekből a dolgokból…

Visszatérve. Hárman maradtunk. Kicsit Survivor game-nek fogtuk fel a történteket, vagy egy kiszavazó shownak, de semmiféleképpen sem happy end-nek… Az történt, hogy Christina, az osztrák önkéntes haza utazott múlt csütörtökön. Ennek nagyon sok oka volt, amelyek végül összeadódtak és számára egy rövid kaland volt végül Afrika.  (Utólag töröltem a részletes leírást...)

Múlt kedden reggel, elég fura idő volt meg is kérdeztem Amit, hogy vajon esni fog az eső, azt mondta lehet. Így nem tettem ki a napra a djebémet, nehogy elázzon. Délelőtt a rádióba mentem, és miközben a kényelmes légkondicionált stúdióban betanítottak, elkezdett esni az eső, de nem kis eső volt az, majd másfél órán át szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, mennydörgés és villámlások kíséretében. Meg is jegyezte Paco, hogy „elkezdődött az esős évszak”. Valóban. Azóta majd minden nap esik az eső. Mondjuk utána tényleg minden délután esett az eső. Le is hűlt a levegő. Jól esett ám, éjszaka, hajnal tájt, már be is kellett takaróddzak. De nem vagyunk ám semmik, mivel a 2-3 napos lehűlés után, mikor újra jött a nagy meleg, olyan volt mintha elsőre élnénk át az egészet. Furcsa, hogy 2-3 nap alatt, hogy el lehet felejteni, mennyire meleg volt előtte. Így szenvedéseink kezdődtek előröl. Egész hétvégén szörnyű nagy hőség volt, hiába volt délután egy-egy zápor.

Az első eső után, Amiék felásták az udvart, veteményeztek. Az állatokat pedig a hátsó udvar részbe zárták el. Ültettek kukoricát, okrá-t/bámia-t, meg köles félét. Amúgy már teljesen hozzá szoktunk a rizshez. A reggeli is rendeződött. Végül sikerült meggyőzni az anyukámat, hogy mangót, vagy gyümölcsöket reggelizzek, így pl. hétfőn először egy nagy tál felszeletelt mangó várt a konyha asztalon. Mindig magam készítettem el, de ez volt az első alkalom, h megcsinálták nekem… Amúgy kezd hiányozni a főzés! Majd egy hónapja nem készítettem semmilyen ételt magamnak. Itt a főzés meg nem egy egyszerű dolog, több órás munka, a tűz miatt, mi pedig irodában vagyunk, vagy egyéb dolgaink vannak. Az ebédet semmiképpen nem tudjuk megcsinálni, a vacsora pedig elég szent dolog, most meg kezdődik a ramadán, u h bele se kezdek az ebéd vagy vacsora készítésébe. ..

Szombaton Blaise, egy dolgozója a Handicap Internatinal-nak, meghívott minket ebédelni. Közel laknak hozzám. Abba az irányba merre a szervezethez megyek, az út mentén egy erdős rész van, hatalmas termesz várakkal (inkább erődök, legalább 3 méteresek) meg baoab és mangó fákkal. Blaise ennek a kis erdős parknak a túlsó szegletében lakott. Így sok fa volt a házuk körül. Nagyon kellemes volt ott lenni. A ház előtti fa árnyékában ültünk. Körös-körül sok nagy mangó fa volt, az árnyékban ültünk, fújt is a szél. Elég jól és hosszasan el is beszélgettünk, miközben az ebédre várakoztunk. A felesége hozott nekünk előbb egy nagy tálcán szeletelt mangót, közben hozták a teákat is. De az egyik, azaz az első tea után elégé rosszul lettem, mivel ezeket a teákat, kínai zöld teát, nagyon forrón isszák és elég sok cukrot tesznek bele, így még a reggeli mangóval a gyomromban, nem viseltem túl jól a dolgot. De ittam rá sok vizet így fél órán belül helyre is jöttem. Hosszasan elbeszélgettünk a kedvenc témájukról, hogy milyen házasodási szokásaik vannak nekik és nekünk, európában, és hogy Ő szeretne akár 2-3 feleséget is, nagy családot. Mögöttünk volt is egy nagy halom beton tégla, amelyből egy másik házat akarnak éppen építeni. Ő 37 éves, mint utóbb kiderült, és az apja mondta neki, hogy most kell meg házasodnia, így hát „muszáj volt neki”. Neki is két anyja van, így ő is nagy családot szeretne.  A felesége egyébként terhes volt. Végül megérkezett az ebédünk is. Mindannyian együtt ettünk a nagy tálcáról, kanállal. Rizs, zöldségek, csirke hússal. Sophie elment hamarabb, mivel kézilabda meccsük volt. Albertoval maradtunk még egy keveset, megittuk a jeges Cocacolánkat, majd Sophie után mentünk a kézilabda pályára. Annyira meleg volt, hogy út közben rendesen leizzadtunk. Kb. 10 percet tudtam maradni az árnyék nélküli pályán, aztán muszáj volt elmennünk. Albertóék háza közel is volt, u h oda mentünk. Náluk is az udvaron hesszeltek a fiatalok. Miközben a jeges vizet ittam, észrevettem, hogy iszonyat fekete az ég a ház mögött, így hát menekülőre fogtam. És nem is volt vicces a dolog. Óriási dörgések és villámlások közepette már majdnem futottam hazáig. Fél úton el is kapott az eső. Borzalmas fekete volt az ég, féltem is. De, miután elvonult a zivatar, rózsaszín fényben virítottak a felhők.

A vasárnapot már nagyon vártuk! Egész héten erre készültünk. Ugyanis, az előző önkéntesektől megtudtuk, hogy van itt egy La Palmiers nevű hotel, ahol van medence, így hát elhatároztuk még a hét elején, hogy az egész vasárnapot ott töltjük! Viszünk ételt, és majd eszünk, piknikezünk a magunk módján. Sédhiou weboldalán láttunk is a medencéről egy képet, amely közvetlenül a folyó partján van, u h már nagyon türelmetlenek voltunk már. Picit aggódtunk, nehogy essen az eső, mint szombaton, de semmi sem akadályozhatott volna meg minket abban, hogy elmenjünk oda. Így hát vasárnap reggel 10 órakkor Sophiéktól a busz állomásra mentünk egy taxiért. 500 CFA-ért vittek el minket, nem olyan messze ám a központtól, a folyó partjára. Valóban egy hatalmas nagy pálma erdőbe érkeztünk meg, rendezett kerttel, kikövezve szépen, ahogy azt egy turista elvárná!

Beparkoltunk egy ház elé. Mellette volt sok bungaló, szúnyoghálóval ellátva, egy takarító lány mászkált a házak között. Bementünk a nagy házba, ami előttünk volt. Egy ember ült a bejárat mellett, aki tévét nézett. A hely egyébként egy bár volt, elég modern, nád ülő garnitúrával, bordó huzattal bevonva. Nagyon hangulatos volt. Mint kiderült a medence zárva van, azaz nincs benne víz, majd csak októbertől lesz nyitva… Nagyon összetörtünk. De kimentünk a hátsó teraszra, ahol folytatódott a pálma erdő és egy nagy széles út vezetett a folyó partjára, amely egy kerítéssel volt elzárva. Jobbra pedig egy kicsi beton ösvény vezetett a medencéhez, amely bár nem volt túl nagy, de elég mély volt. Jöttünkre egy óriás gyík kúszott ki a medencéből és tűnt el a kertben. Tényleg szerencsénk, hogy ezek az állatok félnek az embertől… Így elég szomorúan néztük a nagyon vágyott üres medencénket… Végül vettünk egy sört és a báros kihozta nekünk a székeket a folyó partra. Így nekünk ezen a vasárnapon csak a koszos szemetes Casamance folyó partja jutott. Ki is ültünk gyorsan napozni. Felhős volt az ég, de fátyol felhők voltak, és mint utóbb kiderült, elég jól le lehet barnulni az alatt is, sőt!  Sophie „öccse”, Alfred egy 11 éves fiú is velünk jött. Ő bement a folyóba fürdeni. Mi nem követtük, bár bokáig belemerészkedtem a nem kicsit nyálkás koszos vízbe. Közvetlenül mellénk, egy döglött medúzát vetett partra a folyó. Így azt vizsgálgattuk egy darabig. Majd frizbiztünk. Alfred elmondása szerint nem szabad a folyó part közelében lenni 2 és 3 óra között, mivel a közeli szigetről jön az ördög és elvisz mindenkit, akit a parton talál. A közelben lévő szigetet egyébként Ile de Diable (Ördög szigetnek) hívják. Ő látszólag nagyon hitt ennek, és be is vonult napozó székével a kerítés mögé, és onnan figyelt minket. Vicces volt, mert kb. pontban 2-kor a nap kibújt és olyan erősen sütött, hogy kerek 5 másodperc alatt éreztem, hogy most pörkölődött meg a combom, így gyorsan le is locsoltam magam a vízben, amely ekkorra annyira forró lett, hogy csuhaj! Szerintem kb 40-50fokos lehetett. Borzasztó meleg. Csak ekkor vettük észre, hogy amíg mi szépen itt üldögéltünk a folyó, amely egyébként 2-3szor szélesebb, mint a Duna, kb. 30-40 cm-t csökkent. Előbb az apályra gyanakodtunk, amely még mindig valószínű lehet, de azt hiszem a párolgás valószínűbb, pláne, mivel borzasztó meleg volt a vize. Ez után az történt, hogy egy fickó jött oda hozzánk, aki csak tetézte Alfred hiedelmeit, mivel egy nagyon piros poló volt rajta, és a ChicagoBulls kosárlabda csapat mezét viselte, elején egy vörös bika fejével. Engem összekevert Cristinával, amit magam sem értek, de elmagyaráztam neki a különbségeket, hogy miért is nem vagyok én Cristina. A lényeg, hogy ismerte Cristinát… A srác fürdött a folyóban, úszott egy keveset, vagy valami hasonlót csinált. De leginkább arccal lefelé, a vízbe lubickolt egy keveset. Nagyon szeretett volna velünk beszélni, de Sophie-val egyetérte: „pas Toubab! It is Sunday!”, azaz nem vagyunk fehérek, ma vasárnap van, hagyjanak békén… Tényleg jó volt ez a kis pihenés, távol mindenkitől…

És igen!, sajnos ez az ötletünk, hogy napozni menjünk délben, nem volt a legjobb ötletünk, sőt mi több a lehető legbutább ötletünk volt, de hiába, tényleg csak a saját hibáinkból vagyunk képesek tanulni. Elégé leégtünk. Alberto rák vörös lett, ami elég nevetségesen nézett ki, az én combom, hasam meg hátam olyan fekete mintha korommal festették volna be. Majd 3-4 nap után el is kezdtem hámlani, ennyi bőrt még sose hámlottam. És még nincs vége, a combomon a bőr még csak most kezdi megadni magát. Viszonylag olcsón megúsztuk. Fél 4kor visszahívtuk a taxit és haza mentünk, Sophiékhoz vitt a taxi, Monique pedig meghívott minket egy üdítőre, amelyet ő csinált, annak a magvas narancssárga savanykás gyümölcsnek (Cajoule?) a levét préselte ki valamiféleképpen. Limonádé szerűen isszák, sok cukorral. Finom. Este pedig a rádióba mentem. Pontban 6kor amikor az én műsorom kezdődött volna, elvették az áramot… Így elég kellemetlen volt, de szerencsére rá 20 percre vissza is jött, u h végül is raktam zenéket. Szerény válogatások ezek egyelőre, mivel a külső merevlemezem még nincs itt, így a netről töltöttem le eddig a kedvenc zenéimet.