Vihar előtti csend... (3.hét)

Elfelejtettem megemlíteni, hogy vasárnap kiderült van még egy öcsém. Babakal-nak hívják és 11 éves. Péntek óta látom a házban, de mivel nem vagyok otthon túl sokat, így nem vettem észre, hogy velünk lakik. Vasárnap az ebédkészítéskor beszélgettünk keveset Amival, és akkor derült ki, hogy pénteken jött haza vakációra, mivel valamilyen bentlakásos iskolába jár. Így a vakáció kezdetével haza költözött. Rajta kívül még egy fővel bővült a család, egy cseléddel vagy egy segítővel. Fatou-nak hívják, a szembe szomszédban lakik. Öt is észrevettem már egy pár napja, mivel szorgosan tevékenykedik a házban: mos, mosogat, takarít, kicsi Bernardóra vigyáz.  

Hétfőn délelőtt Halima (könyvelő)-tól megszereztem a szervezet dolgozóinak az email címét, mivel azt vettem észre, hogy mindenki nagyon szorgosan püföli a számítógépet, az internetet. Így arra gondoltam, hogy nem hagyom, hogy megismétlődjön a múlt heti kudarcos első angol órám. Nevezetesen az történt, hogy senki se volt a közelben, vagy haza mentek már, vagy dolgoztak valahol máshol vagy éppen egy nagyon fontos munkát végeztek. Szóval mindenkinek írtam délelőtt egy emailt, hogy minden hétfőn és szerdán angol órát tartok és kedden meg csütörtökön informatikát (Office). És, hogy várom őket szeretettel a ma délutáni első órára.                

Ebéd után, Lamine-al, a szervezet vezetőjével tartottunk egy megbeszélést a tevékenységeinkről, a szerepeinkről, stb. Mindenki itt volt. Cristina nem értett semmit az egészből, és mivel úgy tűnt, hogy abból se fog semmit se érteni, amit Bouba éppen magyaráz neki, így el mondtam neki én is még egyszer, lassan. Úgy tűnt, hogy felfogta.  Azt is mondtam neki, hogy nem kellene eltávolodni a csoporttól, tehát, ha együtt megyünk valahova, akkor jöjjön velünk, nincs semmi bajunk vele, eddig is türelmesen meghallgattuk és oda figyeltünk rá. Sophie és Alberto elmentek valami kellékekért, játékokért az egyházhoz, amit még az előző önkéntesek gyűjtöttek össze. A 17:30as kezdésű angol órám, végül nagy nehezen 18:10kor elkezdődött. 4-en jöttek, plusz az iskola igazgatója, aki nagyon jól beszél angolul és a többiek helyett is szerette hallatni a hangját. (Majd megkérem, hogy ne jöjjön többet, vagy legyen egy külön óra a haladóknak, VAGY ha jön akkor segítsen, tolmácsoljon.) Az első órát arra akartam szánni, h beszélgessünk, egy kevés bemutatkozás, így az alapvető bemutatkozási dolgokat tanultuk meg. Haza érve elégé fáradt voltam, úgy volt, hogy a többiekkel sörözünk egyet , de megint itt volt Ami barátja, család barátja, akinek nem tudom a nevét. Nagyon nyomulós típus (bár errefelé minden férfi olyan), vacsora után ki hívott, hogy teázzak, beszélgessek velük. Így hát lemondtam a sörözést a többiekkel és kimentem az udvarra beszélgetni velük. Mindenki itthon volt. Ami a pici Bernardot szoptatta (7 hónapos a gyerek), igazából Papa is még mindig szopna, ő már lassan 3 éves. 

Furcsa rendszeresség van a természetben. Általában esős este után, következő este rengeteg szálló izé kerül elő. Nagyon gusztustalanok. Nagy szárnyuk van, lepke szerűek, de elhagyják azt, és utána a földön másznak, úgy néznek ki mint valami lárvák. Már hozzá szoktunk, ilyenkor sötétségben ülünk itthon, vagy a szúnyog háló alá bújok az ágyamban. De a gyíkok, amelyekből nagyon sok van, nagyon szeretik, így a bejárati ajtó feletti neoncső körül várják ezeket a szálló izékez, és megeszik őket. Úgy hogy a gyíkokat nagyon szeretjük!

Visszatérve a család barátjára. Már első alkalommal, amikor találkoztam vele –aznap amikor beköltöztünk- elkezdett „udvarolni” a maga módján. Bár reménykedtem, hogy pici hazugságaimmal sikerült eloltani a tüzet, úgy tűnik itt semmit sem érnek a szavak. Szóval most is ott folytattuk a beszélgetést, hogy ő fehér feleséget szeretne magának, mindenképpen. Mesélt a családjáról. Van egy nővére Belgiumban meg egy öccse Spanyolországban. Miután picit kiveséztük az ő utazási nehézségeiket európába, elmesélte, hogy az öccse Bukarestbe akart menni, de a reptéren 2-3 napos meghurcoltatás után vissza kellett jöjjön Szenegálba. Utána összejött neki a dolog és végül Spanyolországba ment. Azt mesélte, hogy ott nagyon sok románnal meg afrikaival találkozott. Meg hogy nehéz ott munkát találni már szinte bárkinek, de nagyon sok a román. Végül megállapította, hogy Romániában nagyobb a szegénység, mint Afrikában. Az egyenlet végül is hibátlan, akárhonnan is nézzük. Aztán mesélt  még az üzletéről. De az mái napig nem derült még ki, hogy mi is ez a biznisz. Sokat jár Guinea-Bissouba, ami innen autóval egy órára van, u h remélem hamarosan eljutunk oda! Ja kifejtette a véleményét arról is, hogy milyen rossz az európaiaknak, mivel nincsen pénzük. Azaz itt mindenkinek kezében van a pénze, az összes vagyona, míg európában mindenkinek bank kártyája van, de pénze lényegében senkinek sincs. A gyerekek elaludtak, u h mikor Ami bevitte Bernardot én is elmentem lefeküdni.

Kedden elég korán ébredtem. Nagy felhő szakadás volt hajnalban, így felébredtem és nem is tudtam visszaaludni. Reggel az irodában Papalai-nak segítettünk egy projekt összefoglalót angolra fordítani, franciáról. Ezzel sikerült eltöltenünk az egész délelőttöt, Albertoval ketten csináltuk. Napközben sort kerítettem végre a „chips projekt” megvalósítására is. Így hát ebéd után Sophieval elmentünk a drága boltba, chipsért. 1500 CFA-ba került a chips. De mivel tudom, hogy nekünk fehéreknek mindent drágábban adnak, így elkezdtem alkudozni. Elég nyomós indokaim voltak. Mivel Dakarban a Pringles chips, a nagy dobozos 800 CFA-ba került, ezzel szemben ő vmi no name török import cuccot akart 1500ért adni nekünk. Elég hosszas alkudozásba keveredtünk. Végül azt mondta nekem, hogy olyan vagyok mint a szenegáli nők, nem is vagyok európai… Nem akart engedni az árból, így nem volt más választásom, mint az adott áron vásásrolni. De azt ígérte, hogy holnap felhívja a szállítóját és alkudozik majd az áron, mivel ígéretem szerint úgy heti 2-3szor is vettem volna chipset nála. Nézelődés közben megláttam, hogy van Duracell eleme, ami kellett a diktafonomba. Érdekes módon az elem olcsóbb volt az európai árhoz képest, míg a chips a háromszorosa. Így sikerült megalkudnom 2 elem+ chips = 2000 CFA-ban. És hogy visszatérek a napokban, hogy megtudjam mit beszélt a szállítóval.

Szerdán korán keltünk, 8:30-kor mindenki az irodában volt, mivel ekkorra beszéltük meg az indulást Sya projektjére.  9-kor végül el is indultunk, egy Mitsubishi kat-kat (terep járó)val mentünk messzire, mint kiderült. Észak-Nyugat Kolda régióban látogattunk meg több falut. Sya-nak van egy női egyesülete, és több projektet futtat. A lényeg, hogy nőket támogatja. Nem teljes még a kép e téren… Szóval voltunk egy pöll-ül beszélő falucskában először. Itt tolmácsot használt. Miután megérkeztünk, lassan megérkeztek a környékbeliek is. Látványosan külön ültek a férfiak a nőktől és a gyerekektől.

A projekt, ha jól értettem az, hogy Sya eljön ide, elmondja, hogy pénzügyi támogatást tud adni a helyieknek (Osztrák együttműködés, és nem hitel, ha jól értettem, de vannak kikötések). A pénzt például itt növény termresztésre adják, egy ún fonó nevezetű növényre, amelyet a cukor betegek fogyasztanak, és jó étel pótló is az éhezés ellen. Mindehhez a helyieknek egy szervezetet kell létrehozniuk, amelyhez elegendő pár dokumentum. Szükséges egy elnök, egy alelnök és egy pénzügyes/könyvelő. Mint kiderült pénzügyes csak nő „lehet”. Erre rá is kérdzetünk, hogy miért, amire a válasz egyszerűen az volt, hogy azért mert a nőkben bíznak meg, ők tudják kezelni a pénzt, a férfiak nem. Így egy másfélórás beszélgetés után fel is állt a helyiek szervezete, elvonultak kitölteni a papírokat. Mi addig Boubával sétáltunk egyet a házak körül. Hatalmas majomkenyérfák voltak a környéken.

Ez után tovább utaztunk, visszafelé egy másik háznál is megálltunk. Itt már beszéltek mandingóul, így a bevezető köszönéseket mi is megtartottuk mindenkivel. Itt utolért minket az egyik zivatar, u h bevonultak a házba a megbeszélésre.

Albertoval nagyon éhesek lettünk, így elkezdtünk enni. Végre „lelkiismeret-furdalás nélkül” ehettem a jó kis csabai kolbászt! Bouba is kért belőle, pedig tudtommal muzulmán. Figyelmeztettem, hogy ez disznó, nehogy aztán én égjek a pokolban helyette, de azt mondta, hogy nem gond, ő nem tartja magát ezekhez a dolgokhoz, u h végül ketten fogyasztottuk el a jó kis madárlátta kolbászomat. A helyiek, gyerekek elkezdtek gyűlni körülöttünk, szokás szerint, kezet fogtunk mindenkivel, köszöntünk, játszottunk egy keveset. Közben Sya végzett, így tovább indultunk. De nem túl messzire, itt is volt még egy találkozó. Itt egy hatalmas udvarban voltunk. Hatalams kiterjedt család élhet itt (talán több feleséges család). Az udvaron jobb és bal oldalt is 3-4 ház volt. Rengeteg gyerek, nő és férfi. Az elhelyzkedés ugyanaz volt, mint korábban, férfiak és nők külön. Sokáig beszéltek… Miközben a fölöttünk ágaskodó nagy fát figyeltük, mivel két galamb rendezkedett rajta. Nagyon meglepődtünk! Az első galamb amit afrikában látunk. Bouba mondta, hogy itt megeszik a galambot, és nem is olcsó egy galamb. Mesélte, hogy szinte még ma se érti az európai hozzáállást, mivel mikor ő megérkezett Olaszországba, az önkéntességére, akkor rengeteg galambot látott, gondolta, hogy sok ennivaló, és meglepődött, mikor megtudta, hogy nem esszük meg a galambot. Megértettem persze, de kb. csak annyit tudtam reagálni erre, hogy pontosan azért nem esszük meg oda haza a galambokat, amiért ők sem eszik meg a disznókat, amelyek az utcán lábatlankodnak mindenütt…  Ennek a beszélgetésnek a végére már nagyon közel járt a fekete felhő, dörgött, villámlott, u h nagyon gyorsan leléptünk. Az autó hátuljában a szél minden homokot az arcunkba fújt, u h teljesen bebugyolálva utaztunk, majd 1 órát. De repesztettünk ám az ország úton. Ami nagyon széles ám. Jó minőségű. És persze alig van rajta forgalom. A falukban, amelyeken keresztül jöttünk, láttuk, hogy az út mentén van közvilágítás, de ezek itt napelemmel működnek, mindegyik napkollektoros volt. Ebben a régióban nagyon sok az osztrák adományozás, u h valószínűleg az Ő művük ez is.  Nagyon fáradtan érkeztünk vissza Sédhioúba, az áramot is elvették ekkora, uh végül haza ment mindenki. Az úton haza felé felhívott Magroire, hogy Olivier befejezte a djembét! U h megbeszéltük, h este találkozunk, de mivel nem sokkal ez után elkezdett esni az eső így mindenki otthon maradt.

Csütörtök délután tartottam angol órát Magroire-nak. Először beszélgettünk, majd adtam neki egy kis olvasni valót angolul, mivel, mint kiderült, ismeri a nyelvtant, de nem használja, azaz nem alkalmazza a nyelvtant.  Vacsora után találkoztunk a többiekkel megint a Macédoú kocsmában. Olivier elhozta a djembémet, u h játszottunk rajta. Előkerült sok gyerek is, akik rám köszöntek, a sötétben nem ismertem fel őket, de kiderült, hogy a srácok a kosárlabda edzésről ismernek (ahol voltam párszor, de mivel mindig akkor van, amikor az összes órám, így nem tudok többet menni, csak néha-néha). Fél egy körül haza mentünk. Sophie írt egy sms-t, hogy találkozott Christinával (ő ugyanis nem volt velünk, Albertoval meg Sophieval), miután elmentünk, látta Őt vagy 5 fiúval mászkálni.

Pénteken Sophie elutazott egy kézilabda versenyre Thiés-ba, Dakar mellé, így ketten maradtunk Albertoval az irodában. Délelőtt volt mandingó óránk, amire Christina is eljött. Az órán Chris kérte a tanárnőt, hogy énekeljünk, ami egy tök jó ötletnek is tűnt, mivel nagyon nem akartuk, hogy a tanárnő az abc tanítás folytatásába  kezdjen, ugyanis azt tanultuk hétfőn. Érdekes módon vannak magánhangzóik és mássalhangzóik. Mássalhangzókból nincs Z és V betűjük, cserébe van egy furcsa n betűjük, amit romános kalapos- i-ként ejtenek ki. Így a nyomás hatására, felírta nekünk a táblára a szenegáli himnuszt, mandingóul, u h ezt tanultuk énekelni. Mint kiderült, péntek a muzulmánoknak a szent napjuk, Albertóékat pl. megkérte a család, hogy csak 2-re menjenek haza, mivel előtte imádkozni van a család a közeli mecsetben, és az ebéd is később készül el. Így elkísért engem a drága boltba, de pechünkre zárva volt, aztán rá jöttünk, h minden zárva van. Ritka látvány számunkra, mivel ezek még éjszaka is nyitva szoktak lenni, határozatlan ideig….  Ebéd után újra megpróbálkoztunk a chips-el, de sajnos nem jött össze, lehetetlen az alkudozás, így vettem még egy, utolsó (!) chipset és haza mentünk.

Szombat délelőttre azt beszéltük meg, hogy teszünk egy nagy sétát a városban, megismerni másik részeket is, amerre még nem jártunk. Így Albertoval találkoztam a főutcán. Miközben várakoztam, oda jött sok kislány és persze pénzt kértek. Előtte láttam őket a szembe boltban ácsorogni, nevetgélni. Így adtam nekik 200CFAt hogy vegyenek cukorkát. Nagyon örültek, vettek is, vissza is jöttek megmutatni a zacskónyi cukorkát, amit össze vásároltak a boltban. Egyébként sokszor kérnek tőlünk mindenfélét, például a nadrágot, a táskánkat, a telefonunkat, meg hasnonlókat, amit épp a kezünk ügyében látnak. (Telefon terén, a helyieknek 100szor jobb telójuk van mint nekem, u h biztosan, csak az ajándék a lényeg, amit nem restek kérni, ha nem kapják.) Visszamentünk Christináért a házba, aki a tegnap esti kalandjairól meg az elmúlt napok kalandjairól számolt be. Többek között arról is, hogy volt fürdeni a Casamance-ba egy pár napja és a víz nagyon jó, meg hogy a helyi zenészekkel ismerkedik, akik nagyon jó zenéket csinálnak, ő meg énekel… Utána a piac felé mentünk, de nagyon-nagyon felmelegedett az idő, így egy taxi-motorral gyorsan haza mentem. Ebéd után találkoztunk a Macédóuban, mind a hárman. Christina magával hozott egy rasztát is, azaz egy fekete raszta hajú emberkét. Akit Talibénak hívnak, és reggét játszik. Dakartól északra egy kis faluban/városban: Toubabdialaw nevű településen. Van egy együttese is. Azért jött ide, hogy koncertezzen, de valamiért nem jött össze a program, így hétfőn utazik vissza, majd másnap odaadja nekem a zenéjét. Mivel épp a rádió felé tartottam így elkísért minket oda.  A rádióban kiderült, hogy ismerik és a zenéjét is, majd mondta Paco (a műsor szerkesztő/mindenes srác), hogy este lesz egy koncert a CEDEPS-ben (Ifjúsági ház féle).  A rádióban felvettünk pár bejelentkezést, Talibe kitalált nekem egy nevet, meg megmutattam pár zenét, hogy mi lesz az amit majd játszani fogok. Nagyon tetszett a főszerkesztőnek a dolog. Rádió után haza mentem, majd este Albertóékhoz, onnan pedig Talibe-hez meg a basszus gitárosához, Vieux-hoz. Játszottak egy keveset majd elmentünk  a koncertre. 500 CFA volt a belépő, de érdekes módon nagyon kevesen voltak bent az udvaron. a ház körül azonban sok fiatal ácsingózott hallgatták a zenét odakint, amely egyébként annyira hangos volt, hogy szerintem nálunk otthon is hallatszott… Nem nagyon testzett nekünk, így úgy döntöttnk megnézzük a másik diszkót, amiről az elöző önkéntesek meséltek, de már meszsiről hallottam, hogy ez nem fog tetszeni nekünk, így nem is mentünk be, hanem vissza mentünk Vieux-hoz. Gitároztak, énekeltünk. Majd hajnal fél2 körül haza mentünk.

A vasárnapi események már elégé szorosan kötődnek a következő héthez így azt inkább majd azzal együtt írom le, azaz próbálom összefoglalni. Mivel az események nem önmagukért beszélnek, nehéz egyszerűen elmesélni….

folyt. köv. - képek is....

Djembé

Amíg Andrea itt volt, minden este elmentünk sörözni, beszélgetni. Mint kiderült Sophie családjának szomszédságában van egy bár: „Flag”, ami egy szenegáli sör márka neve is, utóbb kiderült a bár neve: La Macédóu. De nem csak, hogy a szomszédban van, az is kiderült, hogy Monique-é az egész kóceráj. Mindegyik este, vacsora után, fél tíz, tíz óra magasságában ellátogattunk Sophie-hoz. Ő nála aztán tényleg nagyon nehéz nyomon követni, hogy ki a család tag és ki nem. Jönnek mennek az emberek állandóan. Persze mindenkivel kezet fogtunk, köszöntünk, bemutatkoztunk, de egy névre sem emlékszem. 3-4 este után kezdett letisztulni, egy kicsit a kép, vagyis, hogy kik azok, akik ténylegesen ott laknak. Egy biztos, hogy Monique a ház úrnője.

Már első este előjött az első probléma. Nevezetesen az, hogy Sophie-t nem csak, hogy egy szobába, de egy ágyba tették Sita-val, ami persze ütközik az EVS-es leírásokkal. Szóval emiatt a mentorunk, Bouba és Andrea újra leült megbeszélni a dolgokat Monique-al. Az eredmény az lett, hogy a szomszédban lévő bár egyik szobájába költözik át. Mivel, mint kiderült az nem csak egy bár, hanem hotel is, sőt mi több Diszkó is! „Hotel California”! 

Mivel Monique-nál úgy tűnt az egész város naponta legalább kétszer megfordul, úgy gondoltam megkérdezem, hogy ismernek-e valakit, aki tud djembézni, mivel szeretnék megtanulni. Dzsáj (biztosan nem így írja a nevét…), egy fiatal srác, azt mondta, hogy ismer valakit, és holnap megkérdezi, hogy tanítana-e engem.

A helyi sör a „La Gazelle”  üvegpalackos, 0,66 L-es és 500 CFA (kb. 0,70 euróba kerül), a bárban a CocaCola 500 CFA/vagy 300- változó az ára, de nappal a boltban csak 300 CFA! Nagy felfedezés volt a Wiszki, amelynek ára egy kávéscsészényi adag esetében 300 CFA! Andrea búcsú estje alkalmából meg is kóstoltuk! Bevallom töredelmesen, nem vagyok benne biztos, hogy sok köze van az európai wiszkihez, és azt a másnaposságot, amit csupán 2 ilyen elfogyasztása után nekem át kellett élnem, egy életre szóló lecke volt!

Másnap este hívott Sophie, hogy találtak nekem valakit, aki szívesen tanít djembézni! (Elég gyorsan ment! Ahhoz képest, hogy a mentorunk elég határozottan kijelentette,  hogy itt nincs senki, aki értene hozzá.) Szóval vacsora után átmentem Sophiékhoz. Megint nagyon sokan ültek a udvarban. Sötét is volt, így elég nehéz számomra az ismerkedés. Nem csak, hogy furcsa nevük van, amit elsőre nem tudok megjegyezni, de nem látom az arcukat a sötétben, így aztán másnap még nehezebb felismerni őket, mikor az utcán rám köszönnek – ilyen volt már sokszor! Szóval Olivier az, aki ismeri a környező népcsoportoknak a zenéit és nagyon jól djembézik. Rögtön le is ültünk, mutatott egy pár ütemet. Majd a testvéreivel meg a haverjaival énekeltek mandingó-ul, a lányok pedig elkezdtek táncolni.

Olivier-ral megbeszéltük, hogy segít nekem dobot venni és kicseréli nekem a bőrt rajta. Meg azt is, hogy (szerda lévén), csütörtök este találkozunk. Másnap viszont a meleg megint nagyon kifárasztott így lemondtuk a találkozót, és inkább pénteken találkoztunk. Megbeszéltük, hogy 7 órakkor találkozunk a buszállomáson. Az irodából későn indultunk el Sophie-val, és igazából csak az úton jutott eszünkbe, hogy van egy találkozónk! Egy srác megállt mellettünk motorral, és valamit kérdezett, én nem nagyon értettem mit motyog, Sophie is értetlenül nézett. Akkor megint ránéztem a srácra és lassan megkérdeztem, hogy „Olivier c’est ou?” (hol van Olivier?), erre azt válaszolta, hogy Ő AZ! Na igen, ilyen bakikat gyakran csinálunk. Legjobb lesz, ha megerőltetem magam és próbálom megjegyezni az arcokat, és sötétedés után pl. nem ismerkedni! Sophie kimentett, és kijavított, hogy én azt akartam kérdezni, hogy „Olivier, hol is találkozunk?”

Aznap hozzájuk mentünk, az udvaron játszottunk. Elég hamar előkerült még több fiatal. Körbe ültek, tapsoltak, énekeltek. Majd táncoltunk is. Olivier dobja elég nehéz, így egy idő után bele is fáradtam a tartásba, felálltam, elkezdtem én is táncolni. Juliett (mint utóbb kiderült unokatestvér, nem testvér) mutatott is pár táncot. Van egy új tánc is, amire hamar rákattant mindenki. Bár még sokan elkezdenek nevetgélni, ha valaki elkezdi táncolni, de már mindenki ismeri a mozgást. „Júúzá” a neve, és mint megtudtam Dakarból érkezett, vagyis ott táncolják. Egy másfajta kézmozgás van ebben a táncban (ritmusában biztos nem, de külalakra indiai tánchoz hasonlít).  „poorong denganulálú” – ezt is gyakran énekelik, és azt jelenti hogy „kislány szeretlek/szerelmes vagyok beléd”.  9-kor haza mentünk vacsorázni.

Legközelebb szombaton találkoztunk, elhívtak minket az egyik helyi diszkóba, mivel Magroire, Olivier testvérének van egy egyesülete, egy katolikus egyesült és azt mondta, hogy nekik lesz este ott a bulijuk. Természetesen elmentünk, bár sok kedve senkinek sem volt hozzá. Nem tudom beazonosítani a zenét ami szólt, de spanyolos, mánele-s dalok voltak, amik vagy szenegáliak vagy nyugat afrikaiak, de semmiképpen sem a populáris nemzetközi zene, inkább tradicionális számok voltak. 500CFA volt a belépő. Éjfél körül kezdett el gyülekezni a nép. 1-re már elég sokan is lettek. Christina már 3 sört megivott, elégé vidám lett és beszédes. A kedvence Olivier testvére, Magroire, mivel ő beszél angolul. Persze eleinte elég nehezen ment neki, de egy hét alatt elég jól belejött. Muszáj volt táncolnunk is, így bementünk megmozgatni magunkat. A terem flúoreszkáló festékkel volt kipingálva, mindenféle mintával, meg a diszkó nevével, lila neoncsővel van megvilágítva minden, és minden oszlopra fel van szerelve egy ventilátor. Ahogy észrevettem, itt nem gáz, sőt!, direkt hasznos kellék a nyakba akasztott törülköző, mivel bent meleg van, a tánctól pedig csak még jobban izzad mindenki, így mi is, és hamar ki is jöttem. Inkább ücsörögtem az asztalnál, beszélgettem és nézelődtem a sötétben.  2-kor meguntam a diszkót így haza jöttem. 

(Amíg itt volt Andrea, a La Macédou /„Hotel California”/ hotel-bár-diszkóban is voltunk, mivel ott söröztünk mindegyik este. Ott láttunk egy ’party fotóst’. Szerettem volna csináltatni egy képet magunkról, mivel hát azért ez itt mégis csak más, de ránk szóltak a helyiek, akikkel egy körben táncoltunk, hogy ne!, mert drága:  500CFA-ba kerül egy party fotó! Jó, mi? :D)

Vasárnap volt Celine (Sophie „unokatestvérének”) a 18. születésnapja, így úgy gondoltuk meglepjük valamivel. Elmentünk hát együtt a piacra. Tőlem kapott egy pár fülbevalót meg egy lila pólót, Sophie vett neki egy papucsot –mivel két napja szakadt el a másik-. Utána a Casamance folyó partjára mentünk találkozni a srácokkal, mivel elhívtak minket ide délutánozni. Hozták a dobokat is, azonban a túl parton már nagyon sötét esős felhők közeledtek, így végül nem lett semmi belőle, haza indultunk. Siettünk haza az eső elől. Az első Szenegáli esőnk elől.  Nem is az első, talán a harmadik, de az első kettő hajnalban volt, így csak arra volt jó, hogy felébresszen. Mindenki menekülőre fogta, hajtották be az állatokat az utcáról, amíg végig értünk a fő utcán majdnem ki is ürült az egyébként nyüzsis utca.

Legközelebb kedden találkoztunk (2hét), Monique-ék udvarán játszottunk. Odaadtam Oliviernak a pénzt, 35 000 CFA-t a djembére, azt ígérte 1-2 héten belül készen lesz. Játszottunk, Olivier  kb. elaludt mellettünk, mivel, mint kiderült egész nap építkeztek. A nagyobbik testvérük házát építik így persze estére nagyon elfáradtak. Roland-al és Magroire-al játszottam tovább. Nagyon szép ritmusokat építettünk. Aznap este megbeszéltük, hogy csütörtökön találkozunk délután 6kor, és elmegyünk az új házhoz. Ott a tetőre költöztünk fel. Szép szavannás csöppnyi naplementénk volt. Cristina is játszott a dobon, közben táncoltunk, mutattak a fiúk nekünk sokféle tánclépést. Kiderült, hogy Magroire 25 éves, Olivier 29. Djola-k. Majd megkérdeztem, hogy miben különböznek a djola-k a mandingóktól. A válasz persze nem volt egyértelmű, de leginkább a nyelvben, meg aztán azt modnta, hogy a rituálékban, az ünnepekben. Megkérdeztem, hát h milyen ünnepeik vannak, aztán elmesélte, hogy augusztusban neki haza kell majd mennie, mivel akkor lesz a felnötté avatási szertartása, amelyről nem igazán akart sokat mesélni, de megkérdeztem, hogy velük mehetünk-e, azt mondta, hogy igen, de úgyse látok belőle sokat, mivel ilyenkor elvonulnak az erdőbe. Aztán később, Boubánál is faggatóztam, mivel ő is djola, Bouba azt mondta, hogy ilyenkor 2-3 hónapra a férfiak elvonulnak az erdőbe. És ő volt már 10 évesen, és nem akar emlékezni rá, nem is akart mesélni róla. Remélem, augusztusban majd többet megtudunk erről, mivel akkor tervezzük meglátogatni Bouba szülő faluját is.

Utána több napig nem találkoztunk. Majd csak a harmadik héten, szerda este hívott Magroire, hogy kész a djembém! Vacsora után viszont esett az eső, így nem mentünk végül sehova. Csak csütörtök este kaptam meg végre a drágaságot, ami több mint 10 kg. A Macedou előtt játszottunk, ahol összegyűlt sok gyerek is. Ők is játszottak rajta, tanítottak nekünk táncokat. Friss kecske bőrt tett rá Olivier, meg sok minden egyebet mondott, amit nem értettem, de a lényeg, hogy még hagynom kell a napon száradni 10 napot, legalább. Ez így rendben is volt, egészen tegnapig (4hét, kedd), amikor is elkezdett esni délben az eső. Valamiért reggel úgy éreztem, hogy esni fog az eső – mondjuk minden reggel 9kor úgy néz ki az ég, hogy esni fog. Meg is kérdeztem Ami anyukám, hogy esni fog-e ma az eső, hát nyilván ő sem tudta, így úgy döntöttem, hogy nem teszem ki a djembét a napra, száradni, barnulni. Jól is tettem mert délben, 1 előtt megérkezett az esős évszak. Legalább is a helyiek ezt mondták. Mostantól minden délben, napközben többször is esni fog az eső….  

Mézes heteink vége? (2. hét)

A napi programunk a következő képen alakult. Minden reggel 9-kor kezdtük a napot (8kor kelek). 11-ig kb néma csendben püfölte mindenki a saját laptopját. Hétfőn, szerdán és pénteken mandingo óránk volt. Az első óránk az nagyon viccesen telt, pedig csak a köszönést tanultuk. De valami írtó illogikátlannak tűnő párbeszédet kellett megtanulnunk:

I.

Peloc: I saama. [í száámá] (=jó reggelt- délelőtt használják. Dél és du. 5ig: i tiinan, 5 után: i wuraara)

Biondo: Peloc, i saama.

Peloc:  Biondo

II.

Peloc: Kortananten (= ?)

Biondo: tananten

Peloc: suukono n koolu le (= hogy van a család?)

Biondo: i bi yee [í bí dzsé] (=jól)

……….

- ezt oda-vissza, többször elismétlik. Sőt, azóta kiderült, hogy ezt még hosszasan folytatják, közben fogják és rázzák egymás kezét. A nyelvórák hasznosnak tűnnek, bár nem egyformán mindenkinek. Christina pl. lehet, hogy inkább csak a mandingo nyelvet fogja megtanulni, nem a franciát. Mivel sokat játszik a gyerekekkel, igazából ő már többet tud mint mi...

 

Az óra után, minden dél, 1 körül haza megyünk ebédelni. Minden ebédre rizs van, zöldséggel: egy répa, egy édes krumpli, egy zellerféle zöldség és egy negyed fej káposzta, amelyet mind a halnak a levében készít el Ami, így nem tudom elkerülni a hal ízét vagy szagát. Hét elején kerestem már a kiutat ebből a monoton ebédből, így kitaláltam, hogy szerdán együnk étteremben (mivel az is van itt). Így Boubával elmentünk hétfőn az étterembe megrendelni az ételt. Kifejezett kérésem volt, hogy sültkrumpli legyen sok zöldséggel, rizs és hús nélkül. A többiek is beleegyeztek a dologba. 2000 CFA volt ez az étkezés. 

Éjszaka végre elkezdett esni az eső. Ez jó, mert lehűti a levegőt. Még fáztam is éjjel, és a ventillátort is ki kellett kapcsoljam. Viszont rossz volt, mert a pléh tetőn a felhő szakadás olyan volt mintha az agyamban csörömpöltek volna konyhai edényeken nagyon-nagyon hangosan. 

Kedden nem volt sok dolgunk, még mindig az európai kapcsolatteremtéssel voltunk elfoglalva nagyon-nagyon. Délután találkoztunk össze az amerikai toubabokkal. Este pedig sörözni voltunk. Ja! Sophiéknál, ahova jött Magroire, Olivier és Djai (ld. Djembé poszt -hamarosan), hozták a djembét, u h zenéltünk jó sokáig… Egy idő után jól bele lehet jönni. 

Szerdán minden kezdődött újból. Reggeli internetezés, 11től mandingo óránk volt. Ez alkalommal nagyon sok mondatot tanultunk, bele is fáradtunk elég hamar. Majd elmentünk ebédelni. (Ilyenkor persze szólunk otthon, hogy nem ebédelünk otthon, majd csak este jövünk haza.) 

EBÉD

Az étterem a főutca folyó felőli végén van. Oda mentünk, ahonnan Andrea rendelte a búcsú estéjén az ételt. Mi időben megérkeztünk 13:00-kor. Kiültünk a fedett teraszra. A nap egyre jobban kezdett égetni, az aszfaltból sugárzott a meleg. Mint kiderült csak étkezni lehet itt, így a napi CocaColánkért át kellett menjünk az út túloldalán található boltba. Már lassan 13:45 volt, és már nagyon-nagyon éhesek voltunk. Nem is értettem, hogy miért kell ennyit várni, mikor már hétfőn megrendeltük 13:00 órára az ebédet. (Azt is tudni kell, hogy errefelé az emberek elégé pontosak, igaz, a fél óra késés még belefér, de általában pontosak az emberek.) Benéztem az étterembe, megérdeklődni, hogy hogyan állunk. Bent, a sötét meleg étteremben volt még kb. 4 asztal, és mindegyik asztalnál ült egy-egy ember. Szótlanul, csendesen, az asztalon könyökölve,  maga elé bámulva várta mindenki az ebédet. 

Először kaptunk egy nagy kosár szeletelt kenyeret. Annyira éhesek voltunk már, hogy szinte mind megettük még mielőtt a tál étel megérkezett. Majd végre megérkezett az ebédünk is. Egy fém tálon, kis bemélyedésekkel kialakított tálcán volt saláta, reszelt répa, kevéske sültkrumpli, paradicsomkarikák, paprika meg uborka szeletek. Én nagyon nagyon tudtam örülni ennek az ebédnek. A többiek nem tűntek annyira lelkesnek. De nekem semmilyen más kívánságom nem volt, minthogy zöldséget egyek. Sokat, sokfélét.  Kaptunk hozzá mustáros szószt is. A többiek féltek egy kicsit az ételtől, pláne a salátától, mivel nincs hideg víz így nem igen lehet megtisztítani, de jól szemügyre vettem a salátákat és megállapítottam magamnak, hogy akárhogy is lesz, akkor is megeszem a salátát. Sőt, a többiek sokat válogattak az amúgy is kevéske ételből, így végül én ettem meg mindenki maradék ételét. Nagyon boldog voltam. 

Aznap délutánra azt a projektet tűztem ki magamnak, hogy ketchup-ot veszek. Mivel korábban, mikor a piacon voltunk és benéztünk több boltba, észrevettem, hogy egy helyen árulnak Heinz ketchup-ot(!!!). Mindenképpen venni akartam egyet, a mindennapi ebédemhez, a rizshez. Este otthon tészta volt vacsorára. Ritkán van, hetente egyszer vagy kétszer.. Ők hallal eszik, én csak a szószal szoktam enni, de kenyeret is esznek hozzá.

Csütörtökön Sophie elhívott minket a kézilabda edzésre. (Mint kiderült Sophie a marseilli kézilabda csapatban játszott sok évet. Csak pár éve hagyta abba, mivel valami probléma lett a kezével. Így itt lehetősége van a fiatalokat edzeni.) Így hát elmentünk. Tanultunk pár dobás technikát, a rettentő melegben. Sokszor eszembe jut a mondás: „nem fehér embernek való”. 

Utána Olivier-ékkel találkoztunk. Van egy idősebb báttyuk is, aki egy nagy Toyota dzsippel jött értünk. Elvitt minket az épülő házukhoz, ami a város szélén található, az egyik arab iskola és a kosárlabda pálya közvetlen szomszédságában. Bár már láttunk egy nagyon szép házat, ahol valami gazdag asszonyság lakik (ki volt csempézve még az udvar is, dísz növények, pálmafák, kiépített tetőterasz). Szóval az épülő ház, már majdnem készen volt. Errefelé elég tipikusan négyzet alakú házakban laknak az emberek (majd lerajzolok párat). Ki volt csempézve az egész, és hatalmas nagy meglepetésünkre két fürdőszobája volt fürdőkáddal és angol wc-vel !!!! A nappali pedig egy iroda szobának volt berendezve, u h biztosan valami nagyon fontos ember. Majd az idősebb testvér elment, mi pedig felmentünk a teraszra, dzsembézni. Naplemente után elindultunk haza. Másnap volt Celine ( Sophie egyik unokanővére, akinek szülinapja is volt) egyik unokanővérének az esküvője, egy kb. 30 km-re lévő faluban. Elhívott minket, így hát elmentünk. 

ESKÜVŐ

Péntek reggel még az irodában gyorsan elintéztem az emaileket, majd 11-kor indultunk az esküvőre. Monique nem jött (/Sophie anyukája/ pedig neki is rokona az ifjú házaspár), de előző este készített sütiket, és a bárból vittünk üdítőket, meg nagy tálban rizst, ételt. Taxival mentünk (5000 CFA), fél óra volt az út. Mikor megérkeztünk, természetesen mindenki minket figyelt. Az udvar tele volt férfiakkal és nőkkel, külön-külön. Ja, azt tudni kell, hogy ez egy muzulmán esküvő volt. Ceremónia nem volt. Celine azt mondta, hogy az előző nap volt egy másik faluban, ez itt a lány családja, és szombaton is lesz valami… Nem teljesen értettük, hogy micsoda. 

Minket betereltek egy szobába, ahol a menyasszony volt. Narancssárga ruhában volt. Körülötte ült még pár lány, akik egyforma ruhába voltak öltözve. A kis szobában 14-en voltunk. Leült mellém egy bácsi, aki egy kicsit magyarázott. Azt mondta, hogy ezek az emberek, a szobában a menyasszony családja és kísérői. Ők együtt ülnek, együtt esznek. Meg is érkezett lassan a nagy kerek pléh tál, sok kanállal. Lerakták a földre, középre. Tényleg pont annyi hely volt még a szobában, hogy az edény középen a földön elférjen. Mindenki kapott egy kanalat és elkezdtünk étkezni. Többen kézzel ettek. Az ennivaló rizs volt, rajta viszont eddig még nem látott narancssárga és fehér színű szósz. Egyszerre lettem kíváncsi és rosszul. Sophie nem evett, én lassan ettem a rizst, kicsit belekóstoltam a szószba is. A bácsi mellettem azt mondta, hogy a fehér az kecske/juh tej vagy túró a narancssárga pedig pálma szósz. Elég furcsa kombinációnak tűnt, megkóstoltam párszor, de nem erőltettem a dolgot. A szobának a fala egyébként kopott, vakolatlan volt. A fejünk fölött pedig egy madzagon plüsik voltak fel aggatva. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire szegény ez a hely, amikor az ágy fölött nem lógott szúnyogháló, hanem csak egy függöny volt – ami nyilván nem „megfelelő” védekezés a szúnyogok, rovarok ellen éjszaka. Akkor újra körülnéztem.... Azt hiszem ez volt az a pont, amikor végre elkezdtem látni, hogy mekkora a szegénység errefelé. Szóval ezennel vége is lett a mi mézes heteinknek, az enyémnek mindenképpen, miközben az ifjú házaspáré pont elkezdődött. 

A vőlegényt nem láttuk, legalább is nem mutatták be nekünk. Fényképező gépet nem mertem elő venni, fotózni. Korábban sokszor ránk szóltak, hogy ne fotózzunk, így nem igazán tudtam, hogy mit is csináljak, így csak a fejünkből néztünk kifelé. Evés után Celinenel átmentünk egy pár házra lévő házba. Ott lakott a testvére, Zita (azaz Sita, mivel mandingó nyelvben nincsen Z betű) és a barátja. A ház rendben volt, de itt is nagyon sokan laktak. A ház mellett volt egy nagy fa, amelyen igazi, szavannás dög madarak voltak (fotó!). Útközben Celine elmondta, hogy nincsen zene az esküvőn, mert van egy halott a faluban. Így ebben a mókában sajnos nem volt részünk. Megvártuk, amíg Sita és a barátja elkészülnek, majd együtt mentünk vissza. 

Mikor beértünk az udvarba, úgy tűnt kicsit átrendeződött a nemek elhelyezkedése az udvaron. Egy asztalnál pl. férfiak ültek és kártyáztak, francia kártyával –mi mással... Belote-t játszottak. Mi kimentünk a ház mögé, egy nagy mangó fa árnyékában ültettek le minket. Több fiatal lány is kijött. Itt ücsörögtünk. Sokat beszéltek körülöttünk.  A ház háta nem volt elkerítve semmivel, kb úgy tűnt, hogy itt azonnal kezdődik a szavannah. A messzeségben, Észak felé sötét felhők voltak, biztosan esett az eső. A szél ekkor keletről fújt. Később lettem csak figyelmes arra, hogy a felhők elvonultak Nyugat felé, a szél pedig északról kezdett el fújni. Egy fél óra múlva a felhők már Dél felé voltak, a szél viszont nyugat felől kezdett el fújni. Ez jó sokáig tartott. Közben bementünk egy másik szobába enni. A második fogás volt soron - nekünk. Egy még kisebb szobába ültünk be 8an. Rizs volt terítéken ezúttal egy már ismert, hagymás szósszal és hússal. A szoba hasonlóan nézett ki mint a másik kis szoba. Evés után az udvaron végre előkerült Celine is, így mertünk csinálni egy fotót. Végül a gyerekek fellelkesültek a fényképezőgéptől, és mindenki fényképet szeretett volna csinálni. Készítettünk is egy párat velük. 

Lassan 5 óra volt, így nekünk menni kellett, a dakari buszt kellett elcsípnünk az úton. A szél most viszont már Dél felől fújt, amerre a nagyon sötét felhők is voltak. Az úton ácsorogva a sok gyerekkel körülöttünk, kétszer is elhajtott mellettünk egy katonasági konvoj Elég ijesztőek. Mikor a második dombocska mögött, az úton már látszódott a mi buszunk, eleredt az eső. Mindenki be akart hajtani minket, hogy majd az eső után, a következő busszal menjünk el, de erősködtünk, hogy megvárjuk a buszt, hiszen már csak pár száz méterre van innen. 

A busz! 

Az a busz, amelyikről lógni szoktak az emberek. Dakarban is láttunk már ilyet, a helyi busz járat ilyen. Szóval, ahol mi álltunk, ott még rajtunk kívül legalább 6-an szerettek volna felszállni a már amúgy is tömött buszba. Nagy tolakodás alakult ki. Csak azt láttam, hogy mindenki előttünk van. Sita barátja próbált minket húzkodni, de természetesen mi nem tudtuk, hogy mi itt a rendszer. Végül a buszos fiú, aki rendezi itt hátul a dolgokat, félre lökte a helyieket, és felhúzott minket a buszra, csinált nekünk helyet. Így sokan ott maradtak, mi pedig a buszon ülhettünk. Úgy éreztem, hogy nekünk itt és most lőttek. Biztosan meg fognak minket gyilkolni… 

A következő 5 km.-en belül többször is megállt a busz. Egyik helyen egy nagyon erőszakos fickó kapaszkodott  fel a buszra, és elkezdett ordítani mindenkivel. Nem franciául, woloful valószínűleg, mivel nagyon sok francia szót mondott, a mandingó-ban pedig nincs ennyi francia. A szavakból, amiket mondott, meg a gesztikulálásból az én fejemben a következő történet állt össze: „ Mit képzeltek magatokról, ebben a buszban 24 embernek van helye, és mi az hogy én nem férek el, mikor még van hely, még elférnek páran. A katonaságnál dolgozom, katona vagyok! Ha akarom bárkit lelőhetek, itt azonnal. Vagy Sédhioúban letartóztatok mindenkit!” Szóval picit megijedtünk Sophieval, a két egyetlen fehér ember ebben a buszban. Sokan válaszoltak neki, az asszonyok néha kórusban mondták neki a magukét. Sokáig veszekedtek. Nem tudjuk miről, de abban majdnem teljesen biztosak vagyunk, hogy a buszossal volt baja. Egy idő után elcsendesedett. Az autó hátulján lógott, kívül. A buszos fiú be is csukta egy idő után az ajtót. Kívül rázkódtak. Az asszonyok elkezdtek hátra fordulni és minket néztek. Majd be is szóltak nekünk, azt kérdezték, hogy miért nem a kat-kat (7személyes autóbusz járat)-al megyünk, majd jól kinevettek minket. 

Sédhióu határában az ideges srác leszállt. Tényleg a katonaságnál lehetett dolga. Jött a „határőr” katona leellenőrizte mindenki személyiét. Érdekes módon a városból kifelé személyi nélkül nyugodtan lehet közlekedni, így nekem fel sem tűnt, hogy szükséges lenne magammal vinnem az útlevelemet. Kicsit megijedtünk. Próbáltam elmagyarázni a katonának, hogy miért is nincs nálam az útlevél, Sophie kisegített, de nem válaszolt, nem reagált semmit a katona. Elvitte Sophie személyiét, majd visszahozta, és mehettünk is tovább gond nélkül a busz állomásra (ez a fő utca közepén van, napjában 4szer megyünk el mellette). Még megittunk egy CocaColát a nagy stresszre amit átéltünk, aztán mindenki ment a dolgára, haza. Hosszú péntekünk volt. 

Szombaton végre volt egy kis időm magamra, így irogattam, tanultam. Ebéd után Cocacoláztunk a többiekkel. Christina nem nagyon nyit felénk, például szombaton sem jött el a „szokásos” kis találkozónkra. Megbeszéltünk egy projektet.

Lényegében egy olyan projektet fogunk csinálni, amely folytatása az előző önkéntes csapatnak. Ugyanis tavaly novemberben rendeztek egy sport rendezvényt, egy futamot, ahol nagyon sokan, szinte az egész város részt vett. Ezt akkor annyira megszerette a város vezetősége, hogy azóta is emlegetik. Ezt biztosan megrendezzük mi is. Ezen kívül egy „Karmance”-t is csinálunk, gyerek karnevált. Mivel októberben kezdődik itt az iskola, így október végére, vagy novemberre időzítjük. Lesz sok gyerek program.

A kis megbeszélésünk után Sophie elment egy megbeszélésre a Handicap International-hoz. Albertoval pedig meglátogattuk Bouba húgát, Fatou-t és Halimat. Igazából Sya-t kerestük már jó pár napja. (Sya-ról írok majd egy külön posztot). 

A főutcán, nagy ricsaj közepette egy-egy csapat vonult el mellettünk, akik egy motort kísértek, dudáltak és kiabáltak valamit. Mint kiderült egy verekedésre mentek, "la lutte". Ezt itt sportszerűen űzik. Halima-tól kaptunk főtt mangót, amely zöld volt és nagyon forró. Ehetetlenül meleg. Ilyet se ettünk korábban. Ezt ők rendesen eszik, mint mi az almát :). 

Végül elindultunk az egyik motoros csapat után. Egy magas nádfallal körülvett udvarban volt a nagy „happening”. A gyerekek a fal körül a réseken leskelődtek befelé, ahonnan nagy hangzavar hallatszott ki.  200CFA volt a belépő, u h bementünk mindannyian. (Erről készítettem egy 20 perces felvételt, de túl lassú itt a net, hogy feltölthessem… Majd otthon vagy valahol azért majd megpróbálkozom vele.) Egy kör volt az udvar közepén. Itt verekedtek a fiatalok. Körbe állta őket a közönség. Pár hangfal is ki volt helyezve és egy bemondó is volt, aki folyamatosan beszélt. Az nyert aki két vállra tudja fektetni az ellenfelet (legalább is a töb kör meccs után ezt a következtetést vontam le). Szabad verekedésnek/harcnak tűnt. Óriási nagy hangzavar és ordibálás tört ki, amikor valaki nyert. Végig néztük az összes verekedést. Videó és képek majd jönnek… 

A meccs végére az eső is megérkezett u h haza siettünk. Több órán keresztül esett az eső. Sophie írt egy sms-t, hogy a Handicap International-al jó volt a megbeszéllése, és ha van kedvünk, akkor menjünk el vele a vasárnap reggeli találkozóra. 

Vasárnap reggel Amival együtt indultunk el itthonról. Ő a piacra ment. Így együtt indultunk mentünk. Alig hogy kiértünk a főutcára megállt egy dzsipp mellettünk és felvett minket. Kiderült, hogy ő az amerikai felesége. És valójában amerikai a fekete hölgy, nem idevalósi.  

A patikában vettem C vitamint, mivel abból van a legkevesebb az itteni ételekben. Narancsot ugyanis még nem láttam. Egyéb gyümölcs, amit a helyiek árulnak az egy magvas, savankás gyümölcs "matt"(kép!) meg a banán, de az törpe banán, de nagyon finom íze van, nem ugyanaz, amit otthon lehet enni. Szóval vettem 1000mg-os C vitamint, Kálciummal. 10 db. pezsgő tablettás 1600 CFA-ba került, amely nagyon drága! Pedig errefelé bizony nagy szükség van rá. Kértem róla számlát, majd a biztosításunk talán vissza fizeti. 

Utána a folyó partjára mentünk. Ott volt a találkozó a „chambre de métiers” házban. Sok hátrányossággal küzdő ember volt itt. Mindenki bemutatkozott, elmesélték, hogy miket csinálnak, milyen foglalkozásaik vannak. Többek között nőknek van itt sminkelés, varrás, lekvár készítés foglalkozásuk. Készítenek szirupot is. (Képek!) Mint kiderült Dakarból érkezik ma ide egy miniszter úgy hogy arra készülődtek nagyon. Kb. 20 méterre volt ide a piac, u h amíg várakoztunk átmentem a piacra körülnézni, hogy mi az amiből válogatni lehet errefelé.

 Szóval van paradicsom, kicsik és elég csúnyácskák voltak. Paprika, répa, ami szintén elég kicsi és csúnya. Láttam foghagymát, lila hagymát. Ez utóbbit esszük mindig. Zöld leveleket. Félbe és negyedbe vágott káposztát. És padlizsánt! Arról nemrég azt olvastam, hogy egy speciális, afrikai padlizsán, u h azt hiszem bukott a padlizsánkrém készitős projektem. De majd azért megpróbálkozom vele. (Majonézt árulnak a kis boltokban, mindenhol.) A hal piac is itt volt, de próbáltam messzire elkerülni. Aztán voltak magvak is, azt nagyon szeretem. Volt bab, lencse, kuszkusz, marokkói kuszkusz, só, meg egyebek. De azt is meg kell jegyeznem, hogy ez dél körül volt, lehet addigra a jó dolgok elfogytak. Megpróbálok legközelebb Amival menni a piacra, korán, hátha akkor több jó dologból lehet válogatni. 

A rendezvényre megérkezett egy egész konvoj, katonai kísérettel. Asszonyok lepték el az egész udvart, valami szózat félét kiabáltak, benne volt a manding szó is, u h valami saját dolgot kiabálhattak. Tévé is volt, riporterek is sokan. Férfiak azonban nem voltak. Dakarból azt hiszem az egészségügyi miniszter asszony látogatott el. Körbe vezették a termekben, megmutatták neki, hogy mivel foglalkoznak itt a Handicap International-nál. Azt gondoltuk, hogy lesz valami beszéd is, de nem volt. Majd átvonultak a szomszédos telephelyre. Ide már nem mentünk velük. Otthon Ami épp az ebédet készítette, u h amíg Papa „öcsémmel” játszottam segítettem neki rizst mosni. Hozott valami narancssárga gyümölcs félét, hogy egyem meg. Ahogy elmagyarázta rájöttem, hogy az a pálma magja/gyümölcse, amiből az esküvőn készült a szósz a tejjel. Nem volt semmilyen markáns íze. De narancssárga volt és befogta a kezemet.  

Ebéd után átmentünk Sya-hoz mindannyian. Mivel Albertóval, mi ketten mindenképpen szeretnénk vele dolgozni, persze ha van számunkra hely. Átnéztem Halima angol jegyzeteit is, mivel hétfőn kezdjük az angol órákat. Utána Sofiékhoz mentünk. Christina lelépett. 

6-ra a rádióba mentünk. Mivel, bár gügyögni és kérdezni tudok franciául, azért még nem értem, hogy mit mondanak nekem, így az interjú készítős tervemet el akartuk halasztani augusztusra. Mivel remélem, hogy addigra nagyon jól fogok franciául beszélni. A rádiós srác viszont azt mondta, hogy addig akkor tegyünk zenét, ami teljesen jó ötletnek tűnt. U h a következő 2 hónapban zenét fogok szerkeszteni, vasárnap délután 6 körül a Radio Gabou-ban! 

Vacsora után vasárnap este Albertoékhoz mentünk, mivel azt mondta Alberto, hogy vasárnap este megtanul teát készíteni. Egy nagyon sajátos zöld tea készítő technikájuk van a helyieknek. (Majd leírom, ha már pontosan tudom.) Mi nálunk nem szoktak csinálni. Sophiéknál ittam párszor. Alberto végül nem tanulta meg, hogyan kell csinálni, de az egyik „öccse” csinálta nekünk a zöld teákat. Mi közben beszélgettünk, a gyerekekkel játszottunk, akiknek nyílván 6szor annyi energiájuk volt mint nekünk, szóval le is fárasztottak. Az egész család kint ült, feküdt az udvaron. A nők mogyorót bontottak, amibe besegítettem én is, na meg az evésbe is. Már egész nagy adagot megtakarítottak. Ha jól tudom errefelé nagy a mogyoró export, u h gondolom ők is nagyban árulják vagy az utcán árulják.

....Ez történt a második héten. :) Képekkel, amint látjátok, sokkal napra készebb vagyok mint az írással, de csak mert azt jobban szeretem szerkesztgetni. 

Akklimatizáció tekintetében teljesen jól vagyunk. Kicsit aggódunk Christina miatt, mivel mint megtudtuk még a kötelező oltásokat sem kapta meg, ami viszont nagyon veszélyes is lehet. 6 hónap alatt sok mindent összeszedhet, ő ráadásul a gyerekekkel játszik egész nap. U h a következő héten megpróbáljuk kideríteni, hogy melyik oltásokat kaphatja meg. A helyi boltokról is írok majd mivel elég viccesek... 

Végül, muszáj leírnom, mert napok óta viszhangzik a fejemben: "ami nincs leírva az nincs", alap antropológiai napló vezetési szabály, amelyet azt hiszem most értettem meg csak igazán...  

A többiek...

Egyenlőre úgy tűnik jó csapat vagyunk és tudunk csapatban működni, mivel ez mindegyikőnknek egyformán fontos. Lesznek itt még meredek kanyarok, az biztos, úgy hogy szükségünk is van és lesz egymásra…

Alberto, Palermói fiú, 26 éves. A palermói szervezetről tudni kell, hogy náluk nagyon sok jelentkező van egy-egy önkéntes programra, és általában több körös a kiválasztás. Szóval Alberto az, aki végig ment az összesen, és kb. 100 jelentkező közül Ő jöhetett Szenegálba. Palermóban kommunikáció és médiát tanult BA-n,majd Nizzában nemzetközi kapcsolatokat (MA), migráció a témája és dolgozott is már sokat migránsokkal, pláne szenegáli migránsokkal. Ő viszonylag jól beszél angolul és franciául, néha fura olasz, azaz palermói akcentussal. Nagyon nyitott és nagy a kommunikációs igénye, így vele órák hosszat tudok beszélgetni, viccelődni bármiről.

Sophie, Marseilli lány, 24 éves. Neki sem volt unalmas élete, az biztos. Ha jól értettem, akkor turizmust tanult. Van egy hátrányos helyzetű nővére, 29 éves, akinek annyi a problémája (csak), hogy nem tudja kifejezni magát, nem tud beszélni értelmesen, viszont mindent megért és felfog. Sophie azt mondta, hogy hátrányos helyzetűek turizmusával akar foglalkozni, mivel neki ez nem egy kihívás, mivel ő ebben a környezetben nőtt fel, ő ezt tudja. Pár éve volt fél évet Ausztráliában, nyaralni, dolgozni. Majd Montreálba ment dolgozni 1 évet. Onnan tavaly jött vissza. Montreálban egy szórakozó helyen dolgozott felszolgáló vagy bárosként, és nagyon jól keresett vele. Ott tanult meg angolul is. Sophie egy sarokra lakik tőlem, így munka után mindig együtt jövünk haza, vagy leülünk elszívni még egy cigit. Nem túl beszédes, de még nem jöttem rá, hogy azért mert nehéz neki angolul beszélni (ami könnyen meglehet), vagy mert általában nem túl beszédes. De ez a dolog nem is foglalkoztat annyira. Igazából én is segítek neki angolul tanulni ő is nekem franciául, így sokszor úgy vagyunk egymás mellett, mint két nyelvkönyv vagy két szótár.

Christina, Tiroli lány, 20 éves. Vagy „Tíróóólishe”, ahogy ő szokta mondani. Egyenlőre vele van a legtöbb „gond”. Ami sok mindenből tevődik össze, de az is biztos, hogy ez a „kaland” neki lesz a leg emberformálóbb. Szóval, Ő az, aki még nem hagyta el az Alpok csúcsait, soha. És máris egy több mint 24 órás utazással kezdte a karrierjét: autóval Münchenbe, onnan repülővel Isztambulba, Isztambul-Tunézia (nem is értettük, hogy ez hogy lehetett, mivel előtte nap minden É-Afrikai járatot töröltek…), végül Tunézia-Dakar, 2 óriási gurulós bőrönddel, melyek elvesztek Dakarban. Hajnal 1kor landolt a gép de csak hajnal fél5 körül kerültek elő a csomagjai. Mondanom sem kell, tele volt minden félével. Az én táskám, egy hátizsák volt, 13 kg. (bár Budapestről 14 kg.-al indultam, de Brüsszelben meg kellett igyam a Cocacola-mat és a pálinkámat). Túl az utazási sokkon meg is történt a következő: alig beszél angolul, franciául pedig semmit sem tud. 2 hét alatt sikerült megtanítanunk neki 3 kifejezést, azért csak ennyit, mert egy furcsa sokk van benne, mindenre nem-et mond, majd hosszasan képes elmagyarázni, azt hogy ő hogyan tanul, és hogy neki előbb meg kell értenie a logikáját majd utána léphet csak tovább. Éljen az alternatív iskola: a Montessori. Elvégzett egy 2 éves Montessori pedagógus iskolát is Tirolban, ha jól tudom ő is ebben a rednszerben tanult előtte. Nyelvtanulás terén viszont azt hiszem mi hamarabb fogunk megtanulni németül vagy tiroli-ul mint ő angolul vagy franciául! „Ja genau!” Ami még menet közben kiderült az az, hogy az ő küldő szervezete nem biztos, hogy megtartotta neki a felkészítő tréninget, mivel nem igazán tudja, hogy mi a dolga, vagy hogy mi állt a szerződésben amit aláírt. Így most az elején mindannyian azon vagyunk, hogy „felvilágosítsuk”.

Alberto és Christina egy családnál laknak, Papa lei-nél.  Bár első napokban még én laktam egy szobában Christinával. Azonban az EVS-ben elő van írva, hogy mindenkinek biztosítani kell egy külön szobát, így Ami és férje, Diatta késő válasza miatt, és mentorunk türelmetlensége miatt, végül azzal a megoldással állt elő Bouba mentorunk, hogy átköltöztetik Albertoékhoz, ahol volt még egy szabad szoba. Mivel ott Alberto tud segíteni neki kommunikálni a családdal, míg én itt csak gügyögök franciául, pláne hogy Ami anyukám se tud jól franciául…

Bouba, Dél szenegáli, 25 éves (1 nappal idősebb nálam:D), „dzsiola” származású. Beszél dzsiola-ul, oulof-ul, franciául, olaszul és angolul is (mandingo-ul nem, mi ezt a nyelvet tanuljuk, mivel itt a helyiek ezt beszélik). Ő a mentorunk. Olaszul és franciául a palermói 9 hónapos EVS alkalmával tanult meg. Tavaly volt ott, januárban érkezett haza és a Enfance et Paix-nél  (E.e.P.) kezdett el dolgozni a mi EVS projektünkön, ekkor költözött Sédhiouba. Előtte Ziguinchor-ban végezte el az egyetemet/főiskolát, ahol közgazdaságot tanult, és ezt tanulta tovább Palermóban is a Ce.S.I.E.-nél. Ő lesz az állandó mentorunk és szervezőnk. Ő 2 házra tőlem bérel egy szobát egy házban. A húga, Fatou 20 éves és most fogja letenni a BF(?) vizsgát, ami egy szak-képzés féle a francia oktatási rendszerben. Ő Sia (Sziá)-nál lakik, aki befogadta őt. Errefelé gyakori az ilyen befogadás dolog. Fatou együtt lakik még Halima-val, aki az E.e.P könyvelője.

Rajtunk 4-ünkön kívül, még láttunk összesen 6 toubab-ot. 3-al összefutottunk valamelyik nap az utcán.  Nick, Irene és Calin. Amerikaiak, Kansasből érkeztek, keresztény táborban vannak itt, és ott tanítanak. 3 hetet vannak itt, aztán északabbra mennek, Tambacounda környékére. Ott is 3 hetet lesznek. Próbáltunk barátkozni velük, elhívni őket sörözni, beszélgetni, de eddig még nem hajlottak a dologra. Ők is családoknál laknak, külön-külön, és biciklivel közlekedtek itt a városban. Azt hisszük, hogy hozzájuk tartozik még egy fehér pofa, akit naponta látunk, motorral elsuhanni előttünk, de így, ekkora sebesség különbségnél nem igazán foglalkozott velünk, még annyira sem, hogy oda köszönjön. Nem tudjuk ő kicsoda, micsoda. Ma viszont ránk dudált, miközben a napi Cocacola adagunkat fogyasztottuk el a FLAG előtt. Majd a főutcán is összetalálkoztunk, és megállt, így tudunk váltani pár szót. Shane-nek hívják, 8 éve él itt. Van két gyermeke is, akik az autó platóján ugráltak, keverékek, u h biztosan fekete az anyukájuk. Egyébként egy keresztény tábort vezet itt. A Flag bártól két utcára lakik. Mondta, hogy látogassuk meg nyugodtan valamikor, csinál nekünk kávét, amire Alberto megkérdezte milyen kávét (mert ő kávézik reggelente a családdal, és instant kávéjuk van csak), mire Shane azt mondta, hogy igazi, rendes kávéja van, amire nyílván felcsillant a szemünk, úgy hogy mondtuk neki, hogy meglátogatjuk valamikor! Mások: egyik nap, ebédidőben összefutottunk még egy toubab-bal. Egy francia nő volt, aki valamilyen regionális fejlesztési projekten van itt. Nantes-i származású, de azt hiszem Párizsi küldetésen van. Ő a polgármesteri hivatalban dolgozik, egy hónapja érkezett, és 2 évre jött.(!!!!) Ezen kívül láttunk még egy kínainak kinéző nőt, de nem úgy tűnt, mint aki le akar állni velünk beszélgetni, így hát mi sem foglalkozunk vele.

Bár Sédhiou Kolda régióhoz tartozik, a határán van Ziguinchor régiónak, sokan Ziguinchor-ban dolgoznak vagy ott van vállalkozásuk. Hogy milyen vállalkozás azt nem tudni (még) mindenki csak „company”-nak hívja. Többek között az „apukám” is, Diatta-nak meg Ami anyukám haverja is ott dolgozik. Alberto-nak van egy olasz ismerőse, aki a ziguinchori vöröskereszt táborban dolgozik, ott biztos van még több toubab. Pár hét múlva ellátogatunk majd oda is!

Onnan tudjuk, hogy Sédhiou valóban egy központi hely, hogy tele van szervezettel, kirendeltséggel, regionális és területi képviselettel, hatóságokkal. A régióban biztosan fontos adminisztratív szerepe van. Sok adomány is érkezik erre a környékre. Nagyon sok, elég sok modern terepkocsi száguldozik körülöttünk, mindegyik fel van címkézve, hogy milyen adományból származik. Az E.e.P –nél korábban létezett egy Belga-Osztrák adományozó is. Az osztrákoktól kaptak 4 autót. Más adományozásból származó autók, amiket az utcán láttunk, azok az US AID-től, OXFAM-tól, UNICEF-től, UN-től érkeztek. Nem biztos, hogy adományok, lehet munka kocsik…