Mézes heteink vége? (2. hét)

A napi programunk a következő képen alakult. Minden reggel 9-kor kezdtük a napot (8kor kelek). 11-ig kb néma csendben püfölte mindenki a saját laptopját. Hétfőn, szerdán és pénteken mandingo óránk volt. Az első óránk az nagyon viccesen telt, pedig csak a köszönést tanultuk. De valami írtó illogikátlannak tűnő párbeszédet kellett megtanulnunk:

I.

Peloc: I saama. [í száámá] (=jó reggelt- délelőtt használják. Dél és du. 5ig: i tiinan, 5 után: i wuraara)

Biondo: Peloc, i saama.

Peloc:  Biondo

II.

Peloc: Kortananten (= ?)

Biondo: tananten

Peloc: suukono n koolu le (= hogy van a család?)

Biondo: i bi yee [í bí dzsé] (=jól)

……….

- ezt oda-vissza, többször elismétlik. Sőt, azóta kiderült, hogy ezt még hosszasan folytatják, közben fogják és rázzák egymás kezét. A nyelvórák hasznosnak tűnnek, bár nem egyformán mindenkinek. Christina pl. lehet, hogy inkább csak a mandingo nyelvet fogja megtanulni, nem a franciát. Mivel sokat játszik a gyerekekkel, igazából ő már többet tud mint mi...

 

Az óra után, minden dél, 1 körül haza megyünk ebédelni. Minden ebédre rizs van, zöldséggel: egy répa, egy édes krumpli, egy zellerféle zöldség és egy negyed fej káposzta, amelyet mind a halnak a levében készít el Ami, így nem tudom elkerülni a hal ízét vagy szagát. Hét elején kerestem már a kiutat ebből a monoton ebédből, így kitaláltam, hogy szerdán együnk étteremben (mivel az is van itt). Így Boubával elmentünk hétfőn az étterembe megrendelni az ételt. Kifejezett kérésem volt, hogy sültkrumpli legyen sok zöldséggel, rizs és hús nélkül. A többiek is beleegyeztek a dologba. 2000 CFA volt ez az étkezés. 

Éjszaka végre elkezdett esni az eső. Ez jó, mert lehűti a levegőt. Még fáztam is éjjel, és a ventillátort is ki kellett kapcsoljam. Viszont rossz volt, mert a pléh tetőn a felhő szakadás olyan volt mintha az agyamban csörömpöltek volna konyhai edényeken nagyon-nagyon hangosan. 

Kedden nem volt sok dolgunk, még mindig az európai kapcsolatteremtéssel voltunk elfoglalva nagyon-nagyon. Délután találkoztunk össze az amerikai toubabokkal. Este pedig sörözni voltunk. Ja! Sophiéknál, ahova jött Magroire, Olivier és Djai (ld. Djembé poszt -hamarosan), hozták a djembét, u h zenéltünk jó sokáig… Egy idő után jól bele lehet jönni. 

Szerdán minden kezdődött újból. Reggeli internetezés, 11től mandingo óránk volt. Ez alkalommal nagyon sok mondatot tanultunk, bele is fáradtunk elég hamar. Majd elmentünk ebédelni. (Ilyenkor persze szólunk otthon, hogy nem ebédelünk otthon, majd csak este jövünk haza.) 

EBÉD

Az étterem a főutca folyó felőli végén van. Oda mentünk, ahonnan Andrea rendelte a búcsú estéjén az ételt. Mi időben megérkeztünk 13:00-kor. Kiültünk a fedett teraszra. A nap egyre jobban kezdett égetni, az aszfaltból sugárzott a meleg. Mint kiderült csak étkezni lehet itt, így a napi CocaColánkért át kellett menjünk az út túloldalán található boltba. Már lassan 13:45 volt, és már nagyon-nagyon éhesek voltunk. Nem is értettem, hogy miért kell ennyit várni, mikor már hétfőn megrendeltük 13:00 órára az ebédet. (Azt is tudni kell, hogy errefelé az emberek elégé pontosak, igaz, a fél óra késés még belefér, de általában pontosak az emberek.) Benéztem az étterembe, megérdeklődni, hogy hogyan állunk. Bent, a sötét meleg étteremben volt még kb. 4 asztal, és mindegyik asztalnál ült egy-egy ember. Szótlanul, csendesen, az asztalon könyökölve,  maga elé bámulva várta mindenki az ebédet. 

Először kaptunk egy nagy kosár szeletelt kenyeret. Annyira éhesek voltunk már, hogy szinte mind megettük még mielőtt a tál étel megérkezett. Majd végre megérkezett az ebédünk is. Egy fém tálon, kis bemélyedésekkel kialakított tálcán volt saláta, reszelt répa, kevéske sültkrumpli, paradicsomkarikák, paprika meg uborka szeletek. Én nagyon nagyon tudtam örülni ennek az ebédnek. A többiek nem tűntek annyira lelkesnek. De nekem semmilyen más kívánságom nem volt, minthogy zöldséget egyek. Sokat, sokfélét.  Kaptunk hozzá mustáros szószt is. A többiek féltek egy kicsit az ételtől, pláne a salátától, mivel nincs hideg víz így nem igen lehet megtisztítani, de jól szemügyre vettem a salátákat és megállapítottam magamnak, hogy akárhogy is lesz, akkor is megeszem a salátát. Sőt, a többiek sokat válogattak az amúgy is kevéske ételből, így végül én ettem meg mindenki maradék ételét. Nagyon boldog voltam. 

Aznap délutánra azt a projektet tűztem ki magamnak, hogy ketchup-ot veszek. Mivel korábban, mikor a piacon voltunk és benéztünk több boltba, észrevettem, hogy egy helyen árulnak Heinz ketchup-ot(!!!). Mindenképpen venni akartam egyet, a mindennapi ebédemhez, a rizshez. Este otthon tészta volt vacsorára. Ritkán van, hetente egyszer vagy kétszer.. Ők hallal eszik, én csak a szószal szoktam enni, de kenyeret is esznek hozzá.

Csütörtökön Sophie elhívott minket a kézilabda edzésre. (Mint kiderült Sophie a marseilli kézilabda csapatban játszott sok évet. Csak pár éve hagyta abba, mivel valami probléma lett a kezével. Így itt lehetősége van a fiatalokat edzeni.) Így hát elmentünk. Tanultunk pár dobás technikát, a rettentő melegben. Sokszor eszembe jut a mondás: „nem fehér embernek való”. 

Utána Olivier-ékkel találkoztunk. Van egy idősebb báttyuk is, aki egy nagy Toyota dzsippel jött értünk. Elvitt minket az épülő házukhoz, ami a város szélén található, az egyik arab iskola és a kosárlabda pálya közvetlen szomszédságában. Bár már láttunk egy nagyon szép házat, ahol valami gazdag asszonyság lakik (ki volt csempézve még az udvar is, dísz növények, pálmafák, kiépített tetőterasz). Szóval az épülő ház, már majdnem készen volt. Errefelé elég tipikusan négyzet alakú házakban laknak az emberek (majd lerajzolok párat). Ki volt csempézve az egész, és hatalmas nagy meglepetésünkre két fürdőszobája volt fürdőkáddal és angol wc-vel !!!! A nappali pedig egy iroda szobának volt berendezve, u h biztosan valami nagyon fontos ember. Majd az idősebb testvér elment, mi pedig felmentünk a teraszra, dzsembézni. Naplemente után elindultunk haza. Másnap volt Celine ( Sophie egyik unokanővére, akinek szülinapja is volt) egyik unokanővérének az esküvője, egy kb. 30 km-re lévő faluban. Elhívott minket, így hát elmentünk. 

ESKÜVŐ

Péntek reggel még az irodában gyorsan elintéztem az emaileket, majd 11-kor indultunk az esküvőre. Monique nem jött (/Sophie anyukája/ pedig neki is rokona az ifjú házaspár), de előző este készített sütiket, és a bárból vittünk üdítőket, meg nagy tálban rizst, ételt. Taxival mentünk (5000 CFA), fél óra volt az út. Mikor megérkeztünk, természetesen mindenki minket figyelt. Az udvar tele volt férfiakkal és nőkkel, külön-külön. Ja, azt tudni kell, hogy ez egy muzulmán esküvő volt. Ceremónia nem volt. Celine azt mondta, hogy az előző nap volt egy másik faluban, ez itt a lány családja, és szombaton is lesz valami… Nem teljesen értettük, hogy micsoda. 

Minket betereltek egy szobába, ahol a menyasszony volt. Narancssárga ruhában volt. Körülötte ült még pár lány, akik egyforma ruhába voltak öltözve. A kis szobában 14-en voltunk. Leült mellém egy bácsi, aki egy kicsit magyarázott. Azt mondta, hogy ezek az emberek, a szobában a menyasszony családja és kísérői. Ők együtt ülnek, együtt esznek. Meg is érkezett lassan a nagy kerek pléh tál, sok kanállal. Lerakták a földre, középre. Tényleg pont annyi hely volt még a szobában, hogy az edény középen a földön elférjen. Mindenki kapott egy kanalat és elkezdtünk étkezni. Többen kézzel ettek. Az ennivaló rizs volt, rajta viszont eddig még nem látott narancssárga és fehér színű szósz. Egyszerre lettem kíváncsi és rosszul. Sophie nem evett, én lassan ettem a rizst, kicsit belekóstoltam a szószba is. A bácsi mellettem azt mondta, hogy a fehér az kecske/juh tej vagy túró a narancssárga pedig pálma szósz. Elég furcsa kombinációnak tűnt, megkóstoltam párszor, de nem erőltettem a dolgot. A szobának a fala egyébként kopott, vakolatlan volt. A fejünk fölött pedig egy madzagon plüsik voltak fel aggatva. Akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire szegény ez a hely, amikor az ágy fölött nem lógott szúnyogháló, hanem csak egy függöny volt – ami nyilván nem „megfelelő” védekezés a szúnyogok, rovarok ellen éjszaka. Akkor újra körülnéztem.... Azt hiszem ez volt az a pont, amikor végre elkezdtem látni, hogy mekkora a szegénység errefelé. Szóval ezennel vége is lett a mi mézes heteinknek, az enyémnek mindenképpen, miközben az ifjú házaspáré pont elkezdődött. 

A vőlegényt nem láttuk, legalább is nem mutatták be nekünk. Fényképező gépet nem mertem elő venni, fotózni. Korábban sokszor ránk szóltak, hogy ne fotózzunk, így nem igazán tudtam, hogy mit is csináljak, így csak a fejünkből néztünk kifelé. Evés után Celinenel átmentünk egy pár házra lévő házba. Ott lakott a testvére, Zita (azaz Sita, mivel mandingó nyelvben nincsen Z betű) és a barátja. A ház rendben volt, de itt is nagyon sokan laktak. A ház mellett volt egy nagy fa, amelyen igazi, szavannás dög madarak voltak (fotó!). Útközben Celine elmondta, hogy nincsen zene az esküvőn, mert van egy halott a faluban. Így ebben a mókában sajnos nem volt részünk. Megvártuk, amíg Sita és a barátja elkészülnek, majd együtt mentünk vissza. 

Mikor beértünk az udvarba, úgy tűnt kicsit átrendeződött a nemek elhelyezkedése az udvaron. Egy asztalnál pl. férfiak ültek és kártyáztak, francia kártyával –mi mással... Belote-t játszottak. Mi kimentünk a ház mögé, egy nagy mangó fa árnyékában ültettek le minket. Több fiatal lány is kijött. Itt ücsörögtünk. Sokat beszéltek körülöttünk.  A ház háta nem volt elkerítve semmivel, kb úgy tűnt, hogy itt azonnal kezdődik a szavannah. A messzeségben, Észak felé sötét felhők voltak, biztosan esett az eső. A szél ekkor keletről fújt. Később lettem csak figyelmes arra, hogy a felhők elvonultak Nyugat felé, a szél pedig északról kezdett el fújni. Egy fél óra múlva a felhők már Dél felé voltak, a szél viszont nyugat felől kezdett el fújni. Ez jó sokáig tartott. Közben bementünk egy másik szobába enni. A második fogás volt soron - nekünk. Egy még kisebb szobába ültünk be 8an. Rizs volt terítéken ezúttal egy már ismert, hagymás szósszal és hússal. A szoba hasonlóan nézett ki mint a másik kis szoba. Evés után az udvaron végre előkerült Celine is, így mertünk csinálni egy fotót. Végül a gyerekek fellelkesültek a fényképezőgéptől, és mindenki fényképet szeretett volna csinálni. Készítettünk is egy párat velük. 

Lassan 5 óra volt, így nekünk menni kellett, a dakari buszt kellett elcsípnünk az úton. A szél most viszont már Dél felől fújt, amerre a nagyon sötét felhők is voltak. Az úton ácsorogva a sok gyerekkel körülöttünk, kétszer is elhajtott mellettünk egy katonasági konvoj Elég ijesztőek. Mikor a második dombocska mögött, az úton már látszódott a mi buszunk, eleredt az eső. Mindenki be akart hajtani minket, hogy majd az eső után, a következő busszal menjünk el, de erősködtünk, hogy megvárjuk a buszt, hiszen már csak pár száz méterre van innen. 

A busz! 

Az a busz, amelyikről lógni szoktak az emberek. Dakarban is láttunk már ilyet, a helyi busz járat ilyen. Szóval, ahol mi álltunk, ott még rajtunk kívül legalább 6-an szerettek volna felszállni a már amúgy is tömött buszba. Nagy tolakodás alakult ki. Csak azt láttam, hogy mindenki előttünk van. Sita barátja próbált minket húzkodni, de természetesen mi nem tudtuk, hogy mi itt a rendszer. Végül a buszos fiú, aki rendezi itt hátul a dolgokat, félre lökte a helyieket, és felhúzott minket a buszra, csinált nekünk helyet. Így sokan ott maradtak, mi pedig a buszon ülhettünk. Úgy éreztem, hogy nekünk itt és most lőttek. Biztosan meg fognak minket gyilkolni… 

A következő 5 km.-en belül többször is megállt a busz. Egyik helyen egy nagyon erőszakos fickó kapaszkodott  fel a buszra, és elkezdett ordítani mindenkivel. Nem franciául, woloful valószínűleg, mivel nagyon sok francia szót mondott, a mandingó-ban pedig nincs ennyi francia. A szavakból, amiket mondott, meg a gesztikulálásból az én fejemben a következő történet állt össze: „ Mit képzeltek magatokról, ebben a buszban 24 embernek van helye, és mi az hogy én nem férek el, mikor még van hely, még elférnek páran. A katonaságnál dolgozom, katona vagyok! Ha akarom bárkit lelőhetek, itt azonnal. Vagy Sédhioúban letartóztatok mindenkit!” Szóval picit megijedtünk Sophieval, a két egyetlen fehér ember ebben a buszban. Sokan válaszoltak neki, az asszonyok néha kórusban mondták neki a magukét. Sokáig veszekedtek. Nem tudjuk miről, de abban majdnem teljesen biztosak vagyunk, hogy a buszossal volt baja. Egy idő után elcsendesedett. Az autó hátulján lógott, kívül. A buszos fiú be is csukta egy idő után az ajtót. Kívül rázkódtak. Az asszonyok elkezdtek hátra fordulni és minket néztek. Majd be is szóltak nekünk, azt kérdezték, hogy miért nem a kat-kat (7személyes autóbusz járat)-al megyünk, majd jól kinevettek minket. 

Sédhióu határában az ideges srác leszállt. Tényleg a katonaságnál lehetett dolga. Jött a „határőr” katona leellenőrizte mindenki személyiét. Érdekes módon a városból kifelé személyi nélkül nyugodtan lehet közlekedni, így nekem fel sem tűnt, hogy szükséges lenne magammal vinnem az útlevelemet. Kicsit megijedtünk. Próbáltam elmagyarázni a katonának, hogy miért is nincs nálam az útlevél, Sophie kisegített, de nem válaszolt, nem reagált semmit a katona. Elvitte Sophie személyiét, majd visszahozta, és mehettünk is tovább gond nélkül a busz állomásra (ez a fő utca közepén van, napjában 4szer megyünk el mellette). Még megittunk egy CocaColát a nagy stresszre amit átéltünk, aztán mindenki ment a dolgára, haza. Hosszú péntekünk volt. 

Szombaton végre volt egy kis időm magamra, így irogattam, tanultam. Ebéd után Cocacoláztunk a többiekkel. Christina nem nagyon nyit felénk, például szombaton sem jött el a „szokásos” kis találkozónkra. Megbeszéltünk egy projektet.

Lényegében egy olyan projektet fogunk csinálni, amely folytatása az előző önkéntes csapatnak. Ugyanis tavaly novemberben rendeztek egy sport rendezvényt, egy futamot, ahol nagyon sokan, szinte az egész város részt vett. Ezt akkor annyira megszerette a város vezetősége, hogy azóta is emlegetik. Ezt biztosan megrendezzük mi is. Ezen kívül egy „Karmance”-t is csinálunk, gyerek karnevált. Mivel októberben kezdődik itt az iskola, így október végére, vagy novemberre időzítjük. Lesz sok gyerek program.

A kis megbeszélésünk után Sophie elment egy megbeszélésre a Handicap International-hoz. Albertoval pedig meglátogattuk Bouba húgát, Fatou-t és Halimat. Igazából Sya-t kerestük már jó pár napja. (Sya-ról írok majd egy külön posztot). 

A főutcán, nagy ricsaj közepette egy-egy csapat vonult el mellettünk, akik egy motort kísértek, dudáltak és kiabáltak valamit. Mint kiderült egy verekedésre mentek, "la lutte". Ezt itt sportszerűen űzik. Halima-tól kaptunk főtt mangót, amely zöld volt és nagyon forró. Ehetetlenül meleg. Ilyet se ettünk korábban. Ezt ők rendesen eszik, mint mi az almát :). 

Végül elindultunk az egyik motoros csapat után. Egy magas nádfallal körülvett udvarban volt a nagy „happening”. A gyerekek a fal körül a réseken leskelődtek befelé, ahonnan nagy hangzavar hallatszott ki.  200CFA volt a belépő, u h bementünk mindannyian. (Erről készítettem egy 20 perces felvételt, de túl lassú itt a net, hogy feltölthessem… Majd otthon vagy valahol azért majd megpróbálkozom vele.) Egy kör volt az udvar közepén. Itt verekedtek a fiatalok. Körbe állta őket a közönség. Pár hangfal is ki volt helyezve és egy bemondó is volt, aki folyamatosan beszélt. Az nyert aki két vállra tudja fektetni az ellenfelet (legalább is a töb kör meccs után ezt a következtetést vontam le). Szabad verekedésnek/harcnak tűnt. Óriási nagy hangzavar és ordibálás tört ki, amikor valaki nyert. Végig néztük az összes verekedést. Videó és képek majd jönnek… 

A meccs végére az eső is megérkezett u h haza siettünk. Több órán keresztül esett az eső. Sophie írt egy sms-t, hogy a Handicap International-al jó volt a megbeszéllése, és ha van kedvünk, akkor menjünk el vele a vasárnap reggeli találkozóra. 

Vasárnap reggel Amival együtt indultunk el itthonról. Ő a piacra ment. Így együtt indultunk mentünk. Alig hogy kiértünk a főutcára megállt egy dzsipp mellettünk és felvett minket. Kiderült, hogy ő az amerikai felesége. És valójában amerikai a fekete hölgy, nem idevalósi.  

A patikában vettem C vitamint, mivel abból van a legkevesebb az itteni ételekben. Narancsot ugyanis még nem láttam. Egyéb gyümölcs, amit a helyiek árulnak az egy magvas, savankás gyümölcs "matt"(kép!) meg a banán, de az törpe banán, de nagyon finom íze van, nem ugyanaz, amit otthon lehet enni. Szóval vettem 1000mg-os C vitamint, Kálciummal. 10 db. pezsgő tablettás 1600 CFA-ba került, amely nagyon drága! Pedig errefelé bizony nagy szükség van rá. Kértem róla számlát, majd a biztosításunk talán vissza fizeti. 

Utána a folyó partjára mentünk. Ott volt a találkozó a „chambre de métiers” házban. Sok hátrányossággal küzdő ember volt itt. Mindenki bemutatkozott, elmesélték, hogy miket csinálnak, milyen foglalkozásaik vannak. Többek között nőknek van itt sminkelés, varrás, lekvár készítés foglalkozásuk. Készítenek szirupot is. (Képek!) Mint kiderült Dakarból érkezik ma ide egy miniszter úgy hogy arra készülődtek nagyon. Kb. 20 méterre volt ide a piac, u h amíg várakoztunk átmentem a piacra körülnézni, hogy mi az amiből válogatni lehet errefelé.

 Szóval van paradicsom, kicsik és elég csúnyácskák voltak. Paprika, répa, ami szintén elég kicsi és csúnya. Láttam foghagymát, lila hagymát. Ez utóbbit esszük mindig. Zöld leveleket. Félbe és negyedbe vágott káposztát. És padlizsánt! Arról nemrég azt olvastam, hogy egy speciális, afrikai padlizsán, u h azt hiszem bukott a padlizsánkrém készitős projektem. De majd azért megpróbálkozom vele. (Majonézt árulnak a kis boltokban, mindenhol.) A hal piac is itt volt, de próbáltam messzire elkerülni. Aztán voltak magvak is, azt nagyon szeretem. Volt bab, lencse, kuszkusz, marokkói kuszkusz, só, meg egyebek. De azt is meg kell jegyeznem, hogy ez dél körül volt, lehet addigra a jó dolgok elfogytak. Megpróbálok legközelebb Amival menni a piacra, korán, hátha akkor több jó dologból lehet válogatni. 

A rendezvényre megérkezett egy egész konvoj, katonai kísérettel. Asszonyok lepték el az egész udvart, valami szózat félét kiabáltak, benne volt a manding szó is, u h valami saját dolgot kiabálhattak. Tévé is volt, riporterek is sokan. Férfiak azonban nem voltak. Dakarból azt hiszem az egészségügyi miniszter asszony látogatott el. Körbe vezették a termekben, megmutatták neki, hogy mivel foglalkoznak itt a Handicap International-nál. Azt gondoltuk, hogy lesz valami beszéd is, de nem volt. Majd átvonultak a szomszédos telephelyre. Ide már nem mentünk velük. Otthon Ami épp az ebédet készítette, u h amíg Papa „öcsémmel” játszottam segítettem neki rizst mosni. Hozott valami narancssárga gyümölcs félét, hogy egyem meg. Ahogy elmagyarázta rájöttem, hogy az a pálma magja/gyümölcse, amiből az esküvőn készült a szósz a tejjel. Nem volt semmilyen markáns íze. De narancssárga volt és befogta a kezemet.  

Ebéd után átmentünk Sya-hoz mindannyian. Mivel Albertóval, mi ketten mindenképpen szeretnénk vele dolgozni, persze ha van számunkra hely. Átnéztem Halima angol jegyzeteit is, mivel hétfőn kezdjük az angol órákat. Utána Sofiékhoz mentünk. Christina lelépett. 

6-ra a rádióba mentünk. Mivel, bár gügyögni és kérdezni tudok franciául, azért még nem értem, hogy mit mondanak nekem, így az interjú készítős tervemet el akartuk halasztani augusztusra. Mivel remélem, hogy addigra nagyon jól fogok franciául beszélni. A rádiós srác viszont azt mondta, hogy addig akkor tegyünk zenét, ami teljesen jó ötletnek tűnt. U h a következő 2 hónapban zenét fogok szerkeszteni, vasárnap délután 6 körül a Radio Gabou-ban! 

Vacsora után vasárnap este Albertoékhoz mentünk, mivel azt mondta Alberto, hogy vasárnap este megtanul teát készíteni. Egy nagyon sajátos zöld tea készítő technikájuk van a helyieknek. (Majd leírom, ha már pontosan tudom.) Mi nálunk nem szoktak csinálni. Sophiéknál ittam párszor. Alberto végül nem tanulta meg, hogyan kell csinálni, de az egyik „öccse” csinálta nekünk a zöld teákat. Mi közben beszélgettünk, a gyerekekkel játszottunk, akiknek nyílván 6szor annyi energiájuk volt mint nekünk, szóval le is fárasztottak. Az egész család kint ült, feküdt az udvaron. A nők mogyorót bontottak, amibe besegítettem én is, na meg az evésbe is. Már egész nagy adagot megtakarítottak. Ha jól tudom errefelé nagy a mogyoró export, u h gondolom ők is nagyban árulják vagy az utcán árulják.

....Ez történt a második héten. :) Képekkel, amint látjátok, sokkal napra készebb vagyok mint az írással, de csak mert azt jobban szeretem szerkesztgetni. 

Akklimatizáció tekintetében teljesen jól vagyunk. Kicsit aggódunk Christina miatt, mivel mint megtudtuk még a kötelező oltásokat sem kapta meg, ami viszont nagyon veszélyes is lehet. 6 hónap alatt sok mindent összeszedhet, ő ráadásul a gyerekekkel játszik egész nap. U h a következő héten megpróbáljuk kideríteni, hogy melyik oltásokat kaphatja meg. A helyi boltokról is írok majd mivel elég viccesek... 

Végül, muszáj leírnom, mert napok óta viszhangzik a fejemben: "ami nincs leírva az nincs", alap antropológiai napló vezetési szabály, amelyet azt hiszem most értettem meg csak igazán...