Bő másfél óra csendes izzadás után végre megérkeztünk Cap Skiringbe. Az utcának a hangulata Mangalia, Fekete tengeri üdülőhelyre emlékeztetett. Itt már láttunk pár toubabot is. Igaz, nem sokat! A busz állomásnál bevártuk Bouba egy barátját: Christian-t, aki segített nekünk szállást szerezni. Egy óriás hűtő autóval közlekedett, mint kiderült vaj szállító a környéken. Szóval ő talált nekünk egy számára ismerős helyen egy szállást. Egy bungaló: konyha, fürdő és másfél szoba egy francia ágy és egy egyszemélyes ágyért a 2 éjszakára fizettünk fejenként 9000CFA-t, ami elég jó árnak számít. Szóval gyorsan kipakoltunk és rohantunk is a partra! Az udvaron összesen 4 bungaló volt, szembe oldalt pedig egy hosszú verandás rész, ott csak szobák voltak. Az udvar végében volt egy hatalmas ajtó nélküli terem, diszkónak kinéző helység, de üresen állt, mi is csak átmentünk rajta. Ott volt a terasz, ahonnan már látni is lehetett az Atlanti Óceánt! A ház oldalában, lépcsőkön mentünk le a partra. Fehér homok, kevés ember és az óceán fogadott minket. Egyenest bele rohantunk, ahogyan azt illik ilyenkor. És nagy elképedésünkre nyugtáztuk, hogy a víz az bizony jó langyos volt. Alig hittük el. Tiszta volt, minden gaztól mentesen. Bár a nap lenyugvóban volt, szerettem volna a hullámokban áztatni magamat jóóóóó sokáig.
Sophie nem volt oly bátor, már az úton felhívta a figyelmünket valami lényre, ami igen veszélyes errefelé. Vmi medúza féle?, tán? (http://fr.wikipedia.org/wiki/Physalie) Physalie, amely a bőrbe mászik és az ember bőre alatt szaporodik… vhol a DicoveryChanelen látta. U h ő a parton figyelte a homokot, amíg Albertóval pancsoltunk és frizbitünk a meleg óceánban. Iszonyat jó érzés volt, hogy az egész parton, amíg a szem ellátott, összesen kb. 10-15 ember lófrált. Ugyanis holt szezon van itt ilyenkor. Nincsenek turisták. A szezon majd csak novemberben kezdődik és kb március-júniusig tart. Sophie szerint azért is ez a holt szezon, mert ilyenkor ebben a melegben elterjednek ezek az állatok, amelyek a bőr alá másznak, így a turisták nagyon félnek tőle, érthető módon.
Miközben Sophie a homokot kémlelte, nagyon alaposan, megközelítették őt a parti árusok. 4-5 férfi volt, hátukon nagy batyuval. Eleinte úgy láttam, hogy ismerkednek, csak később mikor már pakoltak kifelé a batyuból jöttem rá, hogy ezek itt mindent nekünk szeretnének eladni… Igyekeztem elkerülni, de persze a nagy tablók, meg maszkok, nem beszélve a csillogó villogó ékszerekről, szóval minden felkeltette az érdeklődésemet. Muszáj volt megnéznem. De itt sem volt egyszerű a nézelődés. Mindent elszerettek volna adni nekünk, és az árakban nem kegyelmeztek! (Szerencsémre, nem volt nálam a pénztárcám, kapóra jött ez az indok!) A nyakláncokat első kikiáltásra 50 000 CFA-ért akarták adni, ami kb. 80€-nak felel meg. Ami irtó sok, erre el is szörnyülködtem, ma már másodjára folytattam „harcot” az árusokkal, mivel reggel ugye Ziguinchor-ban az Centre Artisanal-ban már meg volt a bemelegítés. Szóval kijelentettem többször is határozottan, hogy nem szeretnék vásárolni. Persze ezt ők megpróbálták überelni, u h egy idő után megpróbáltam játszani az ő szabályaik szerint, de úgy csavarni a dolgot, hogy végül ők adják fel, s úgy az én lelkiismeretem sem sérül.
Az alkudozás
Szóval 50 000 CFA-ról indultunk. Erre mondtam 5000, mivel, valóban, nem is szeretnék ennél többet adni érte, akármennyire is szépek voltak. Erre aztán nagy volt a felháborodás az eladói oldalon. Azt mondta, hogy ezek drága kövek, messziről vannak, egy gr. 2000 CFA-ba kerül, tehát egy-egy nyakláncon van több ilyen darab, tehát borzasztó drága, plusz az út amit megtettek, stb. Mondtam, hogy értem, és vallóban nagyon szép –tényleg gyönyörűek voltak. Erre mondtam, hogy valóban szépek, elismerem, de nem tudok ennél többet adni érte, nem turista vagyok itt, hanem dolgozom, dolgozni jöttem ide, és csak a fáradtságot szeretnénk itt CapSkiringben kipihenni. Erre nagyot néztek, és érdeklődni kezdtek ez iránt. U h elkezdtünk arról beszélgetni, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, mit dolgozunk itt. Hol dolgozunk, mondtam, hogy Sédhiou-ban, erre mondta, hogy ismer ott valakit. (Ezt tudjuk, itt a családi szálak annyira, de annyira bonyolultak, hogy valóban lehet unokatestvére vagy testvére, akár mindegyik városban valakinek, de erről majd később…) Szóval bájcsevegésbe kezdtünk. Milyen az élet Sédhiou-ban, szeretünk-e ott lenni, stb. Beszédébe fűzte, mutogatta tovább a nyakláncokat, majd azt mondta, hogy 40 000, de csak itt csak nekem most 30 000-be odaadja a nyakláncot, bár attól függ melyiket, mivel volt vagy 4, amelyiket ajánlgatta. Ekkor aztán éreztem, hogy nem nagyon van menekvésem ebből a játékból. U h most nagyon határozottan kijelentettem, hogy nem szeretnék vásárolni, egyéb megjegyzéseimet mellőzve. Így végül (kb 20 perces csevejünk után) felálltam, és ott hagytam a szép nyakláncokkal. Úgy láttam, Sophiet is lefoglalta egy másik árus. Ő a karkötőket böngészte. Nyakláncokat is nézegette, de ő sem akart vásárolni, így próbált ő is kiszabadulni az eladó karmából. Oda mentem hozzá, így végül velem kezdett el beszélgetni és sikerült eltávolodni az árustól. Megbeszéltük a friss élményeinket, majd próbáltunk eltávolodni tőlük, de folyamatos megjegyzéseikre nehéz nem oda figyelni, nem válaszolni, de pláne azért nem, mert végül azon húzzák fel magukat, ha nem válaszolunk, na erre aztán hatalmas cirkuszt tudnak levágni, úgy tűnik, hogy ez egy jó indok a követésre is. Én végül a vízbe menekültem. A sárcok nem nagyon akartak tágítni a part közeléből, pontosabban a cuccunk mellől.
A Nap pont lemenőben volt, így muszáj volt kijönnöm a partra a gépemért, naplementét fotózni . Ekkor újra letámadtak, és a srác akivel korábban a nyakláncon alkudoztam, a fülembe súgta, hogy 15 000-ért nekem adja a nyakláncot, csak ne mondjam meg a haverjának, aki a hátunk mögött volt, mert ő a főnök, neki mondjunk 20 000-et. Na ekkor aztán hasadt a szívem, és előjött a durcis énem, mivel egyáltalán nem akarták felfogni, hogy nem akarok vásárolni. Így ismét elismételtem, hogy nem vagyok turista, nem vásárolni jöttem, hagyjanak békén. Pihenni jöttünk ide, Cap Skiring-be, u h legyenek szívesek eltávozni. Próbáltam nagyon szomorú képet vágni, nyilván nem volt nehéz, mivel elégé sértődött voltam, hogy ez az egész alkudozás történet egyáltalán elkezdődött. Kicsit várva elismételte, hogy 15 000 CFA (25€), mivel szeretne haza utazni Gambia-ba, ez az utolsó napja itt, nincsennek turisták, másnap kezdőik a Ramadan és ő siet haza a családjához…. Információ reményében, elkezdtem faggatni, hogy hova valósi, stb, de ez nagy hiba volt, mivel ő ezt úgy értelmezte, hogy talán mégis összejöhet az aukció. Így most a maszkokat kezdte el megint mutogatni nekem, és magyarázni, hogy azok egyes gambiai törzsek művei. Erre aztán végképp nem tudtam mit tenni, fogtam a táskám, vállamra vettem és bementem a vízbe egy köszönöm és viszontlátás kíséretében, mivel oda ugyan nem jön utánam, az biztos. Sophie próbált segíteni többször is, a fordításban, de mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy ha belemászik, akkor kezdődik elölről az egész. Mindez idő alatt Alberto-t nem igen láttam, valakivel beszélgetett, tőlünk távolabb.
Lassan feladták a várakozást, és összeszedték a cókmókjukat, elmentek, de sokat néztek vissza. Mi próbáltuk kerülni a tekintetüket. Ekkor vettem észre, hogy Sophie egy fickóval beszélget, akinek füzet van a kezében, kíváncsi is lettem, hogy ő ugyan mit árul. Gyorsan ki is derült, hogy a vacsoránkat, azaz a holnapi vacsoránkat. Így a füzetjéből elolvastuk a menüt, majd ki-ki a maga kívánsága szerint megrendeltük másnapra a vacsorát. Sőt ma estére is bejelentkeztünk, hogy visszajövünk ide a központból, vacsora után. LonelyPlanet utikalauz szerint ugyanis itt, CapSkiringben árulnak Pizzát. Így gyomrunk már 2 napja reszketve várta már, hogy pizzát ízleljen.
Martini, Pizza, koktélok
Visszamentünk a szállásra, fürödtünk, szépen kicsinosítottuk magunkat, taxit hívtunk majd befurikáztunk a városba. Az étteremben ült még egy fehér idősebb pár, franciául beszéltek, de ügyet sem vetettek az érkezésünkre. Elsőnek egy-egy pohár martinit kértünk, mivel finom alkoholt is régen ízleltünk ám! Alberto nem ihatott, mert még antibiotikumot szedett a betegsége miatt. Majd pizzát rendeltünk, közben a szomszéd asztalt három fiatal francia foglalta el. Sokat összenéztünk, majd mikor Sophie elment cigit venni, Alberto pedig a mosdót látogatta meg, akkor végre megtörtük a csendet és beszélgetésbe elegyedtünk. 2 fiú és egy lány voltak. 22, 17 és 17 évesek. Egy 3 hetes cserkész táborban vannak itt sok spanyollal, azaz Cap Skiring közelében. Majd összetoltuk az asztalokat és megosztottuk az élményeinket. Vacsora után a „fiatalok” a helyi diszkóba mentek, hívtak minket is, de inkább vissza mentünk a partra, ahol tábortűz, telefonról szóló zene, meg egy pár üdítő várt minket. Azaz a tökéletes csend és semmi, amiben kitudtuk szellőztetni a fejünket az elmúlt hónap történéseitől.
Elő került egy két ember is, akikkel tudtam keveset beszélni, azért már részletekbe menően is el tudtam mesélni franciául, hogy mit is csinálunk itt. Bár ők elégé fura tájszólásban beszélték a franciát, sokszor vissza kellett kérdezzek, egyébként sokat megértettem. Jól is esett ez a kis gyakorlás, a beszélgetés. A tábortüzünk lassan kialudt, meg el is fáradtunk, hosszú napunk volt, így elbúcsúztunk és elmentünk aludni.
 |
Nagy séta, napozás, afrikai sakk/ wouré/woora
Szombat reggel, zuhany után reggelizni indultunk a teraszra. A reggeli: termosz kancsóban: meleg víz volt, 2 teafilter volt az asztalon meg tejpor egy üvegben, pár szeletelt bagett, vaj meg egy üvegben barack lekvár, amit gyorsan ki is cseréltünk a szomszédok málna lekvárjával – ők ugyanis még nem érkeztek meg a reggelihez.
Mint kiderült, egy gyenge hasmenés áldozata lettem. Ez eddig a legkomolyabb problémám, amit itt átéltem, de ez sem az igazi hasmenés, mint amiről mások beszámoltak, de tény napjában többször is rám tört a szapora. Így kaptam rá gyógyszert Sophie-tól. Elégé valószínűnek tartom, hogy az előző napi Ziguinchor-i lakoma ijesztette meg szervezetem… Reggeli közben fejükön hatalmas lavorral, asszonyok jelentek meg mellettünk. Mangót, banánt és mogyorót árultak. Vettünk mindegyikből, így az ebédünk is ezennel meglett: gyümölcsök! Végre! Mi is felpróbáltuk a mangóval megrakott lavort, a nyakam izma, de karom izma is feszült a kb 10-15 kg-tól!
Az ég elégé borús volt, de egy hónap tapasztalata alapján: délelőtt mindig ilyen az idő, azonban dél-1 óráig beizzít rendesen a Nap, aztán csak csorog rólunk a veríték! Mivel a borús időben nem lehet napozni, úgy döntöttünk, hogy sétálni megyünk. Jobbra a város volt, balra pedig nem tudjuk mi, így balra indultunk. A szomszéd hotel teraszáról két toubab férfi köszönt ránk, olaszok voltak, így Albertóval el bájcsevegtek egy keveset, majd tovább indultunk. A parton ekkor kb 2-3 ember lehetett. Néha előkerült a parttól, a házak, nyaralók tövéből egy egy nagy batyús ember, de próbáltunk kő kemények lenni, senkivel sem beszélgetni, vagy szemkontaktot teremteni. Egy férfi be próbálkozott a „miért nem válaszolsz” követéssel, de Sophie hátra fordult leteremtette az illetőt bájos marseilli akcentusával, u h mehettünk is tovább… Így sétáltunk több mint egy órát, fótóztuk a furcsa élővilágát a partnak.
- Alberto képei közt több jó kép van:
 |
| Jobbra |
 |
| Balra |
Visszatérve nyaralónkhoz, a Nap kezdett már magához térni, így kiszemeltem egy napozóágyat, behúztuk a szalmából készült nap-ellenző alá, és napoztunk, vagy inkább: izzadtunk. Nagyon idili volt ám a béke, a csend a nyugalom itten! Legszívesebben örökre itt maradtam volna… de legalább a holt szezon végéig!
Pihenőnket nem törte meg senki, és ez csodálatos érzés volt! Végre az árusok is elkerültek minket. Azt hiszem ebben a pozícióban nem közelítenek minket, és tetszett, hogy ezt a távolságot megtartották. Egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy marhák bőgnek, hát a szemünk előtt egy csorda marha vonult át lassan. Tőlünk nem messze le is telepedtek, közel a vízhez, az égető napon. Aztán egy fickó hozott egy tálcán pár marha szarv-ból készült, afrikai mintával festett poharat meg karkötőt, amit az orrunk elé aggatott, mondván nem kell vásárolnunk, de ha tetszik, akkor itt van, nézegessük, ő ezt árulja.
Szomjas lettem, így bementem hozzá venni egy üdítőt, majd átmentem a szomszéd bárba Ibrahim-hoz, tegnap ugyanis nála voltunk, és nem fizettük még ki az üdítőnket, így hát mentem rendezni a számlánkat. Még egy ember üldögélt ott vele. Majd előkerült az afrikai társasjáték, a wouré/woora/afrikai sakk… U h játszottunk, aztán úgy belejöttünk, hogy egyiket a másik után játszottam le Ibrahimmal. Nagyon kellemes játékot folytattunk igazából, hosszasan pakolgattuk a diókat, időnk mint a tenger. Ez alatt Sophie és Alberto arrébb izzadt kő keményen a nap alatt, ugyanis előkerült már a nap, és égetett is annak rendje módja szerint! Ibrahim beleunt a játékba, én viszont nem. Ott volt hát az unokatestvére, Ziguinchorból. Így vele folytattam a játékot. Bár azt állította először játszik, és akkor tanulta meg a játékot, miközben minket nézett, hát nem tudom mit higgyek, mert jól kikaptam,aztán a visszavágóval jobban jártam. Alberto és Sophie is megérkezett egy kis folyadék után pótlásra, Alberto is beszállt a játékba, de érezhetően ez nem lett a kedvenc játéka, azért kedves volt, játszott velem…
Miután mindenkit lefárasztottam játszhatnékommal, észrevettem, hogy a part kezd megtelni emberekkel, azaz egyre több helyi ember érkezett. A férfiak fociztak, a nők nevetgéltek, pancsoltak az óceánban. Igazi helyi élet kezdett kialakulni tőlünk távolabb. Így visszamentem napozó ágyamra, hogy onnan figyeljem az eseményeket. Egy elég nagy foci csapatot is sikerült megszervezniük, kb. 20-30 perc szerveződés után. De hogy ki melyik csapatba tartozik, nem tudtuk meg, így inkább csak a labda sorsát követtük nyomon. Mindvégig nyugalomban voltunk, senki sem akart se barátkozni, se eladni bármit nekünk, és ez nagyon nagyon jól esett. Úgy tűnik itt a helyiek tényleg sokat tanultak már a fehér emberrel való kontaktból. Nyugodtak ők is, mi is. Valahol biztosan az intuicíó dönti el, hogy ki kivel lép kapcsolatba.
Megbeszéltük, megrendeltük Ibrahimtól a vacsoránkat, pénzt is adtunk neki, hogy vegye meg a hozzávalókat, majd naplemente után tettünk még egy utolsó nagy sétát a vörös égbolt alatt. Csoda szép volt… de a képek magukért beszélnek, nem ragozom a dolgokat.
Séta után szobánkba vonultunk, felkészültünk a vacsorára. Egy óra múlva ismét a parton voltunk. Nagyon erős szél fújt, hogy merről azt nem tudtam belőni, mintha minden honnan szél fújt volna… Így az étterem belső részére ültünk, bár Ibrahim szépen megterített nekünk odakint… Alberto és Sophie rizset ettek csirkével, hagymás szósszal, természetesen. Én egy tál sült krumplit rendeltem egy kevés zöldséggel és ketchuppal. Furcsa mód, mikor kihozta Ibrahim az ételt, és megláttam a rizset, az óriás adag rizset, simán, mindenféle szósz díszités nélkül, nagyon durván beindult a nyál elválasztásom, hihetetlen volt, de kívántam a rizset… másfél hónap után. Így muszáj volt ennem belőle… :)
A vihar felerősödött, s mire a vacsoránkat befejeztük egy hatalmas zivatar is ránk szakadt. U h fizetés után, futva távoztunk. Sikoltva és kiabálva értünk a kapunkhoz… s mint kiderült, volt egy követőnk is, pontosabban Sophie-t követte egy figura egész nap, na ez az ember képes volt az esőben is a nyomába eredni… elég goromba módon, de sikerült leráznunk, bezárni a kaput majd a szobába futottunk, ahol gyorsan száraz ruhára cseréltük az öltözékünket, mivel le is hűlt gyorsan a levegő…
Másnap reggel, reggeli után visszamentünk Ibrahimhoz elköszönni és íni a vendégkönyvébe. Hagytam pár szót magyarul, hátha lesz valaki, aki megérti, bár nagyon-nagyon ritka a magyar turista errefelé, Ő még egyel sem találkozott. Majd hívtuk a taxinkat, akive előtte nap este megbeszéltük, h 7000 CFA-ért elvisz minket Edioungou-ba, Bouba falujába.
 |
| Ez itt egy Kankouran |
